Megszentelt pillanatokban
Áll a csónakunk,
Magunkkal azonosulva
Boldogok vagyunk.
Minden boldog pillanat egy
Magán végtelen,
Lelkünk medrében hömpölyög
Az Örök Jelen.
A boldog pillanat nem
Jöhet mindenkinek,
Csak a Szeretet, az Öröm
Szentelheti meg.
Megszentelt pillanatokban
Él az Életünk,
Velünk van, Akit szeretünk,
Csak rá figyelünk.
Évről évre Kikeletkor
Leveles az ág;
Megszentelt pillanatoktól
Lesz jobb a világ.
Hajnali harmat lombra szállott,
és ezüstöstszínben ragyogott,
a szeméből meg kitörölte
az álmot.
Útjára indult fényesen a Nap,
sugara élénk, s néz a Földre,
forróságát nem viselte el
a harmat.
Felsóhajt a lomb, ereje fogytán,
a zöldje sáppad, élete marad,
és erősödik, de csak a maga
talaján.
Zölden leng a lomb, élet van benne:
harmat öntözi, zöld marad színe;
gazda vigyáz rá, s zöldjét megőrzi
örökre.
HATVANKETTEDIK RÉSZ
Ekkor pillantottam meg Szélfarkast. Állt előttem, és vigyorgott. Egyenesen az én elgyötört arcomba.
Négysorban
Szeretlek mint a reggel a Napot,
Azóta élek, azóta vagyok.
Szeretve téged, szeretve élek,
Életkedv éltet, öröm az étkem.
.jpg)
Amíg van,
Addig kéne megbecsülnünk.
A mostani alattomos időkben
Könnyen vész el,
S nem kapjuk sose vissza.
Amíg csak vagyunk,
Élnünk kell vele,
Szabadság nélküle
Nem volt, és nem is létezhet
Soha.
Sokan akarják tőlünk megszerezni,
Ellopni,
Elperelni,
Csalni,
Csenni;
Ha sikerül -
A piacról nem tudjuk visszavenni...
Őseinktől örököltük,
Ükunokáinktól vettük bérbe;
Élnünk,
Tennünk,
Dolgoznunk kell érte.
Ahol a csillagfény is ritka,
ott rejtőzik a Titkok Titka.
Ember fia azt meg nem fejti.
Kutatni? Jobb, ha elfelejti!
Kódolva réges rég a titok,
ily zárat nyitni nem konyítok.
Szép, és igaz, "sosemvolt" mese,
de ne törd rajta fejed te se!
Szigetvár alatt az egyre ingerültebb Szulejmán szultán az összes fogságba esett magyar katonát kivégeztette. Az idő fogyott, a veszteségek növekedtek, az agg uralkodó egészségi állapota egyre romlott. Szulejmán lassan kezdett rájönni, hogy élete utolsó hadjáratán nem fog eljutni Bécsig.
Ezért egyre ingerültebb lett.
Körtefa lombjai alatt
Hullámzik a Nyár,
Távolba szakadt emlékek
Raja hazajár.
Most is felkacag valahol
A régi patak,
Valahol most is perzselnek
A régi nyarak.
Valahol a Múlt és Jelen
Csak együtt kerek;
Valahol még várnak ránk "a
Régi istenek".
Körtefa lombjai alatt
Pancsol a Jelen,
Jövő-kölykök hada táncol
Távol, kék hegyen.
Büszkén nyújtják a Nap felé
Lombjukat a fák,
Nyár-derűvel töltekezik
A fáradt világ.
HARMINCHATODIK RÉSZ
Eszmefuttatás
Újra meg kell szakítanom a visszaemlékezések áradatát, mert a könyv szerkesztése közben ismét fordult a világ sora, Allah újabb próbatételeket mért ránk.
A kereszténység mételye ismét felütötte a fejét, a lázadó magyar szellem újra dacol az igazsággal, Madzsarisztán sokat szenvedett földjére megint vér ömlik. Tiszta lelkű iszlám hívők szenvednek és halnak meg az igazságért.
Megfakult emlékeim néma
halmazán üldögél az idő,
nem tudok már tiltakozni sem,
oly nehéz nélküled e teher.
Amikor magával húz, sodor
a Föld csillagsugaras éje,
olyankor érzem hiányodat.
S tudatosan, vagy ösztönösen,
KÉTSZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ
„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Nézzük újra:
„Hazám, kiírtam már magam,”