Blogok

Harmincéves a Nagylányom

Beküldte lnpeters - 2016, június 10 - 23:07

Kis Rékám,
Gördülnek a fránya számok,
Az Idő,
Mint a mérgezett egér,
Rohan...
A Múlt lassanként Föléd tornyosul;
Felnőttél -
Visszavonhatatlanul...

Az Idő, s a Lét
A legnagyobb talány;
Te
Harmincéves
Apró
Pici
Lány...

A kor nem érdem,
Mindössze - állapot;
Csak fényképek tükrében
Láthatod.

Érett fejjel
Egy túlérett világban;
Harmincévesen
Harminc forró Nyárban;
Aludj barátságos, puha
Reményben,
Fejed Jövődre hajtva
Drága
Kicsi
Lányom.

 

Június

Beküldte Csilla - 2016, június 10 - 22:54
 
 
Rekkenő csendben combig ér a nyár,
zöld selyme ringat, dúdol és akár
a szél ölébe rejtve elvihetne újra
virító, könnyű léptű álmainkon túlra.
 
Kacagva bomlik szét a tér, neszek
hálóján csüng a lét, magán-cseveg
arcomba égett, meglepett idők nyomával: 
valós a hűség? - mert gyümölcse mind korán hal.
 
Csitul zizegve, úgy taszít a porba
fülledt reményem, s kósza pírba vonja
a kék egekre gyűrt hitet, tűrésre szólít:

Egy hétfőn

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, június 10 - 20:12
 
Csalán-dzsungel belsejében
lángol, izzik, szenved énem -
bodzabokrok hűsítik azt,
mégsem talál ehelyt vigaszt.
 
.....
 
Házam táján tenger dudva...
lábam mégis beljebb jutna -
kertek alatt  közelítek...
s itt a füvek nem szelídek.
 
Csípnek, vágnak, kiharapnak,
gőgös, harcos nagyhatalmak... -
döfnek, szúrnak nadrágon át,
csizmát győzve érnek bokát.
 
(Lakatlan ház ez a veszted,

Jelenlét

Beküldte Csilla - 2016, június 9 - 23:44
 
 
Borong az elme, s mint az állat
ha védtelen, riadt nagyon,
dühödt szemében űzve vágtat
a félsz nyomán a fájdalom,
 
olyan magányos, árva, játszhat
sebezhető komédiát,
ki nem hiszi, hogy búja látszat,
mihez kötődik és imád.
 
Uralva tetted vennéd hírül,
akár a szél a lomb között,
hogy több a tér is elmén kívül,
jelenbe nőtt erő, s örök.
 
 
 
 
 

Én akartam…

Beküldte Haász Irén - 2016, június 9 - 14:49
 
 
Láttam minap a reklámban 
pitypangból salátát. 
Ezt edd! mondták, s hozzá három 
kiskanál malátát. 
 
Megcsináltam hát ebédre, 
de a férj elbődült: 
aki kitalálta, egye,
 nem vagyok én őrült! 
 
Gondoltam, a magvak neki 
ehetőbbek lesznek, 
ám így szólt: hát mi vagyok én? 
Ezt madarak esznek! 
 
Búzamagot csíráztattam,
hogy megjöjjön kedve – 

Hajsza-Nyárelő

Beküldte lnpeters - 2016, június 8 - 23:03

A Nyárelő bajsza kajsza,
Vizsgahajsza,
Munkahajsza...

Rikácsol vén hajsza-szamár,
S - kihúzva alólunk a Nyár.

A pótolhatatlan percek
Fakó lángja égig serceg.

A Nyárelő szeme fakó,
Állandósult a riadó.

Szédelgő Nap őrült heve
Izzaszt napokat - semmibe.

Ahogy az ifjú Nyár épül,
Göthös tanév - ide vénül.

A Nyárelő bajsza konyul,
Múlik - állíthatatlanul.

Ma már másképpen szeretlek

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2016, június 8 - 20:51
Ma már másképpen szeretlek téged,
csendben, zajtalan lobogok érted.
Bár izzik a nyár, engem magány vár,
súlyos lesz léptem, az idő átjár.
 
Életre kelnek a csüggedt esték,
ha szerelembe teveled esnék.              
Csókomat lágyan feléd lehelem,
ragadj el ismét szilaj szerelem!
 
Vágyam rejtelmes, remegő láva,
szívem a jövőt fényesnek látja. 

Az én templomom

Beküldte hzsike - 2016, június 8 - 19:11
H.Gábor Erzsébet
Az én Templomom
 
Mitől van, mondd, hogy az ujjhegyem így zsibog,
ha tollam ráfeszül, tudva, hogy  írni fog?
Gondolat árjában, teremtő vágy dagad, 
felszántott sorokban hömpölygő áradat.
 
Alkotás lázában lüktet a halánték,
áldás vagy Költészet, kegyelet, ajándék;
templomom, oltárom, gyönyörű áhítat,
fenséges zsoltárod varázsa átitat.
 
Vajúdó szavaim versekké érjetek,

A Nap ugyanúgy ragyog - LVIII.

Beküldte lnpeters - 2016, június 7 - 22:52

 

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

 

Zúgott a fejem, és moccanni sem tudtam a megdöbbenéstől. Felfoghatatlannak tűnt Szélfarkas árulása. Kiadott, kiszolgáltatott, elárult, méghozzá az elképzelhető legnevetségesebb és legostobább módon; úgy, hogy önmagának ártott vele a legtöbbet. Közben pedig együgyű és lelkiismeretlen fecsegésével halálos veszedelembe sodort még két embert.

 

Mesél a táj

Beküldte hzsike - 2016, június 7 - 14:51
 
H.Gábor Erzsébet
Mesél a táj
 
Mesél a táj! A hegytetőn a sziklaszirt
magasba nyúlik, égig ér! A városunk
a völgybe bújt. A hangafűre zöld zafírt 
lehelt a nyár. Igaz világot álmodunk.
 
A csúcson áll a nagy madár, a szép regénk,
a múlt. A szárnya oltalom, vigyáz reánk.
Remek helyet talált az ősi nép, s belénk

Nyár puttonya üresen áll

Beküldte lnpeters - 2016, június 7 - 00:18

Nyár puttonya üresen áll,
Minden vágy vékony szalmaszál...

Nyarunk az Égig felérjen,
Minden vágyunk beleférjen.

Legyen tág nyáridő-redő,
Mindenre maradjon idő.

Nyár puttonya üresen áll,
A Pillanat döntésre vár.

Búslakodunk halál végett,
Vagy megújul még az Élet?

Vajon a szent nyár-pillanat
Velünk, vagy nélkülünk szalad?

Nyár puttonya üresen áll,
Még nyárelőt rejt a határ.

Lesz-e idő szép munkára,
Pihenésre, találkára?

Mennyi munka maradt árva,,,
Belefér-e mind a Nyárba?

A Hold szerelme

Beküldte hzsike - 2016, június 6 - 19:57
H.Gábor Erzsébet
A Hold szerelme
 
Derült az ég. A Hold nagyon sovány.
Körötte rezge fényben állnak ott
csodálva őt, a méla csillagok.
A Föld felé figyel ma tétován.
 
A vágy erős, s a szív, ha rátalál,
magába zárja azt, ki sorsa lett -
kevés ki tudja, érti, hogy van ez;
az ész megáll - akár a tetszhalál!
 
A Hold szemén a bú tanyáz, s a könny;
szerelme néki rég a Napleány,

Szívre feszül

Beküldte Csilla - 2016, június 5 - 20:35
 
 
Borzos az éjjel, szárnyakat ácsol lenge ruhában.
Szárnyakat ácsol, álmait írja sárga papírra
szenvtelenül.
 
Nem süt a Hold már, fénytelen égen éteri fátyol.
Fénytelen égen csillagot pótol két deci óbor
így, egyedül.
 
Múltba hajózó tintapacákban fürdik egy érzés.
Tintapacákban senyved a tollam, dől dala holtan,
s megfeketül.
 
Hajlik az éjjel, tér fala görbül, mint a fa ága.

Akácbánat

Beküldte hubart - 2016, június 5 - 18:53

Akác virágzik itt e ház tövében,
fején a fátyla, lenge csipkefodra
kevélyen int, ha libben ablakodra,
akár ha nászi táncra hívna éppen.

De bánat ül sötét tekintetében:
a szűzi tisztasága verve dobra.
Alakja szép menyasszony árva szobra,
virága hófehér, s a kedve ében.

Kegyelem

Beküldte Bieber Mária - 2016, június 5 - 18:00

A széles út aranyporában újra csak
mocsokba léptem én, s beszennyezett belül.
Kifényesíthetem cipőm, s ezenfelül
le is Cserélhetem, de szívem úgy maradt.

 

Ragaszkodó a folt, agyamba égve fáj,
egész-belém tapad kimoshatatlanul.
A könnyem árja sós folyam, s hiába hull –
kevés a lelkemet Fehérre mosni már.

 

De bár talán ma két pacsirtatrilla közt
e gondolatnyi csönd-fuvallat épp elég,
hogy elröpítse ím, a szívemet Feléd,

 

Most jó

Beküldte hzsike - 2016, június 5 - 16:51
H.Gábor Erzsébet
Most jó
 
Mit ér a csendes béke ott, hol nem dalol madár?
A száraz ágra nem repül szeretni, gerlepár.
Mit ér a tiszta, józan ész, ha rég lejárt a nyár,
s a balga szíved mégis mindig új tavaszra vár.
 
Szegény idő, ha nagyra nő, csak nyögve vánszorog,
a sorsvirágra Isten könnye mélán rácsorog,
a hervadt szirmok síri csöndben mélyen alszanak.
A ráncaidnak minden reggel tükröt tart a nap;
 

Oldalak