Blogok

Nem akarok Hazámban iszlám törvényeket!

Két Lányom van,

Nagyszerű Feleségem,

Ők velem egyenrangú emberek,

Ne akarjon idejönni,

Aki ezt nem érti meg.

 

Magyar nőre nem szab csadort

A szabó;

Nem ezért harcolt

Hunyadi,

Dobó.

 

Mindegy, fehér,

Sárga,

Vagy fekete;

Aki magyarrá válni képes,

Csak az jöjjön ide.

 

Testével védte évszázadokig

Európát a népem,

Közben megcsonkult,

Megfogyatkozott,

Ideje volna kapnia

Békét,

Szép Holnapot.

 

Az Isten, ha megcirógat

 

 

Az Isten, ha megcirógat,

s álom porát hinti rám,

éji csöndben ezüst szókat

fülbe súg, úgy inspirál.

 

Hogyha szobrász, festő lennék,

ujjbegyeim simogatná,

öt puttó a felhőtlen kék

ég pasztelljét nekem adná.

 

Kánikula

 

Őrzi a hőt ez a város az esti sötétben,

pattan a kéreg a fán,

puskalövésnyire szól.

Elnémultak a házőrző ebek, Úr szemeképpen

virrasztó kamerák

pásztázzák az utat.

Trópusi éjszaka, hűst se bocsát ki, irigyli az embert,

fáradt verssor apad,

másik nem született.

Így foszlik, pereg édes idő, s vele szépség

nap nap után, remeket

hasztalan írna a kéz.

 

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LV.

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

Az ostromsereg demoralizálódása most már törvényszerű volt. Létszámuk is fogyatkozott, betegségek, sebesülések tizedelték őket. A háromnapos eső alámosta az építményeket, vízzel árasztotta el az árkokat. Az ostromműveleteket szüneteltetni kellett, a sáncokon és a töltéseken sem folytatódhatott a munka.

A védelem azonban nem demoralizálódott, Szigetvár védői ugyanolyan elszántak voltak, mint a harc kezdetén. Tudták ezt Kanizsán is.

Itt vagy hát

Ma belépett az ősz,

tisztán, azúrkéken.

Homlokomon redőz,

hullnak ezüst fények.

 

Átölel csendesen,

mint kedves, jó vendég.

A kezem megremeg,

itt vagy hát, üdvöz’légy!

 

Megérint szellője,

rezdül a falevél.

Színt kever festője,

szorgalmas aranykéz.

 

Fény – árnyék játéka

bűvöli el szemem.

Jólesik a séta,

zöldpázsit fövenyen.

 

Schvalm Rózsa

 

(2015-09-01)

Feléd az úton

H.Gábor Erzsébet
Feléd az úton
 
Feléd az úton a szél kísér,
szelíden átfonja vállamat,
örömöm szárnyra kap, égig ér,
tenálad szeretni vár a nap.
 
A völgyben ezernyi vadvirág,
bodzafa ontja az illatot,
enyém az erdő, a nagyvilág,
dúsgazdag szegényen így vagyok.
 
Vigyáznak reám a régi fák,

Már nincs semmi titok

Már nincs semmi titok;

Te vagy nekem,

És én -

Neked vagyok.

 

Minden rejtély – Idő;

Múltában áldoz,

S így kötözi a Létet -

Önmagához.

 

Éltünk sok ezer szerelmes napot,

Itt minden rejtély

Rég ronggyá

Kopott.

 

Maradj nekem,

Én maradok Neked;

Bármeddig érdemes élni

Veled.

 

Te vagy nekem

Én meg

Érted vagyok;

A titoktalanság – örök titok.

 

Havazik a szívem fölött

Havazik a szívem fölött
bíbor könnyfelhőből -
esik reá jeges áldás
lélek-kesergőtől.

Söprögetni kéne gyorsan,
ne üljön sok rája -
piheg nehéz bútól, bajtól
mind a két kamrája.

Megkopott a cirok rostja  
még az előzőtől -
kötözni biz' újat kéne
örökzöld vesszőből.
 
Fagyossá vált talaj láttán
- hirtelen döntéssel -
menteném e nemes testrészt,
amíg nem mentél el.

Tested csábos melegébe
bújtass olvasztani -
bűbájodat összeszedve
legyél most Valaki.

A polkorrekt ősformája

Nem nagyon van új a Nap alatt…

Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:

- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.

- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.

- Lábműves!

Csak mély csendünk...

Mysty Kata : Modern sport tán?

Földönfutó befutó,
a Hazáját hátrahagyó...
Modern sport tán, mutatós!
Vándorbotod mulatós.

Sajnálatom ér egekig,
de ez már semmit se ér!
Ígéretnek nincs itt Földje!?
Épen most megy  éppen tönkre.

Kavics

Kavics

Kőkemény a kavics sorsa,
Sziklagyermek, meder-morzsa,
Folyóvize, viszi-hordja.
Kőkemény a kavics sorsa.

Létezése sava-borsa,
Érdes marok, ha markolja,
Fojtó dühét, csenddé oldja.
Létezése sava-borsa.

Kabátzsebben meghúzódva,
Belesimul görcsös ujjba,
Melegét a széltől óvja.
Kabátzsebben meghúzódva.

Sziklagyermek, meder-morzsa,
Kabátzsebben meghúzódva,
Érdes marok, ha markolja,
Belesimul görcsös ujjba.

Fojtó dühét, csenddé oldja.
Fojtó dühét, csenddé oldja.
 

Kockaházban

 

 

Az én egem pasztell színű,

az én napom hunyorgó neon.

Lamella csíkok az ablakon,

fényeket szűrnek este ötig.

 

Az éjem is hol pasztell színű,

hol átláthatatlan fekete.

Óvatos  redőny hull lefele,

ha hét után az alkony törik.

 

Az eget toronyházban látom,

éjszakám egy kockaház foglya.

Rab vagyok én is régtől fogva,

mértani idomokba zárva.

 

De néha nyírt fű – illat csap meg,

és ujjongó hangokat hallok.

Akkor mindent enyémnek vallok,

Izzó napok vége

 

 

Vége az izzó, nehéz napoknak,

nagy hasú felhők esőket hoznak.

Tikkadt, kiszáradt rostos lapályra

cserdül a  vízár ostorcsapása.

 

Gyapjas hab-ménes; az égen vágtat

villámló arcú, szürke tatár had,

nem adja könnyen folyékony terhét,

 villámot vagdos földre a Nemlét.

Mustármagnyi hittel

Mustármagnyi hittel

Mustármagnyi hittel nincs lehetetlen.
Bár az Édenkert kapuja bezárult,
nem hagyta magára Isten az embert.
Hű szeretete Krisztusban kitárult.

Felénk nyújtja mentő, segítő kezét,
ki elfogadja, útját Vele járja.
Szívében béke él, semmitől se fél,
nem fenyegeti többé mélység árja.

Leng a Nyár úti kalapja

Leng a Nyár úti kalapja,

Földünket az Őszre hagyja.

 

Nyárutó súlyosan pereg,

Reszket a maradék meleg.

 

Sóhajtoznak a reggelek,

Zúzmara herceg közeleg.

 

Leng a Nyár úti kalapja;

Isten a Jövőt ránk hagyja.

 

Rossz propaganda hegedül,

Felelősség ül egyedül.

 

Politikus – ezer halom;

Pénz-árnyékban a Hatalom.

 

Leng a Nyár úti kalapja,

A jövendőt Ősz harapja.

 

Szabadság hagy csapot-papot,

Tanév-csengő kondul nagyot.

 

Csillagporos esteken

 

Mikor behunyom  a szemem,

hogy azt az arcot megidézzem

a csillagporos esteken,

vágyom, hogy a múlt megigézzen.

 

Csak akkor engedem, ha alszom,

mert ébren nem szívesen látnám.

Nem hiszem – túl a végső szaldón - 

hogy ismét a szívembe zárnám.

Búcsúzó nyár

Égető még a déli napsugár,
nyíló virágra hímes lepke száll.
Keresem árnyék kellemes zugát,
búcsúzó nyár - egy percre megáll.

Melegével érleli gyümölcsét,
roskad az ág súlyos teher alatt.
Szőlőt, szép almát, ízletes körtét
gazdagon ad, legyen, ha tél havaz.

Eső után zöld a pázsit, a lomb,
ég tengerén bárányfelhők ringnak.
Messzeségből felhangzik egy kolomp,
valahol ősz akkordjai sírnak.

A Nap ugyanúgy ragyog - XVIII.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

 

-         Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.

 

Fel voltam háborodva.

 

-         De mégis! De akkor is! de hát a tűz…

 

Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.

 

Oldalak