Blogok

Egyszer hangyát álmodtam

angyal-őrzött álmomban;

utat vesztett, jaj, szegény,

fűben fekve lestem én.

Az út porától kopott,

Korsó járt a kútra, eltörött,
egy ember sajnálta módfölött.
A többi csak nézte,
a dolgát intézte,
s orra alatt halkan dörmögött.

Hasonlóan járunk, emberek!
Van ki rá se ránt, más szenveleg.
Füstölgünk, vagy égünk,

A fák, bokrok bütykös ujja
kisded-rügyet dajkál újra:
reményhajtást, smaragdálmot
levélsarjba zárt virágot,
mint aranyszálhímes kelmék
sziromcsöppnyi tavasz-selymét.

Nőttön-nő a szín a tájban,
a lebbenő illatárban
szivárványszépen mosolygó:
napíz-sárga, nyers-zöld, bordó,
fanyar-fehér, rigótrillás
égkék, ragacsbarna grillázs.

A fák, bokrok bütykösödnek,
a sétányon üdvözölnek,
s napfényfonal-gondolattal
újrahuzalozott aggyal
egyre több a szín ma bennem,
kikeletszőttes a lelkem.

HARMINCHARMADIK RÉSZ

A győzelem után Kerecsényi kapitány megjutalmazta az embereit. Minden egyes „bátor magaviselete és vitézsége jutalmául” körülbelül másfél liter bort és friss cipót kapott, ezen felül többeket pénz-vagy tárgyjutalomban részesített a parancsnok. Volt, aki ruhákat, mások zsákmányolt tárgyat, állatokat, vagy éppen török foglyokat kapott jutalmul. Néhányan zsoldemelést is kaptak.

(Aki csak tradíciózik,

Meg a száját tátja,

Próbálja úgy nézni, ahogy

Fukuyama látja.)

A világok legszebbike;

Hurrázzunk tehát ízibe!

A boldogság piacgazdag,

Minden más: vallási maszlag.

Múltunkat a számhoz verem;

Véget ért a történelem.

(Mégse kell ám protestálni

Ezen szavak végett,

Csak így ér a liberális

Történelem véget.)

Kábelbokron bádog mókus;

Zúg a Fukuyama-kórus.

Génmanipulált világfán

Én itt csak egy picit játszottam a napot,
világított fényem, és meleget adott,
a hold sugarával szépen kezet fogtam,
hajnalhasadással égre csókot dobtam.
 
Tarka világ tárult így szemeim elé,
feledtem én mindent, mi rémisztő setét,
az emberi elmém szivárványban úszott,
szívem sóhajával egyet randevúzott.
 
Könnyed lebegéssel szállt a vágy-fuvallat,
karátokká ért meg, a lelkemre olvadt,
mosoly-ölelésben a szeretet lángolt,
varázsolva nekem élhetőbb világot.

2015. március 23.

Valamikor a XVIII. században egy magyar gróf írt egy vígjátékot. Jópofa, pikáns darabot könnyen gördülő versformában. Egyetlen felvonás volt mindössze, és a társaságban közismert, kikapós szépasszony volt a főszereplője. Megmutatta előkelőségekből álló társaságának, és az ifjú grófok és konteszek tüstént kedvet kaptak rá.

- Játsszuk el!

Máris nekiláttak, szabad idejükben próbálni kezdték a komédiát. A gróf megígérte, hogy az előadásra meghívja az illető hölgyet, akiről a vígjáték szól.

- Hogy fog pirulni! – kuncogott egy ifjú bárónő.

Vágyálom ül ezüstszálon,
mint bogár a pókfonálon.
Áthullik ám idő után
a feledés hálólyukán,
mert az álmok múló dolgok,
amikor az ember boldog.

– Uram, segítsen rajtam! Egy hete nem ettem... Látom, szép halakat fogott, gratulálok! Nekem adna egyet?

– Hát ebből nem, mert a feleségem várja. Ez lesz ebédre... De segítek magának nagyon szívesen. Tud horgászni? Magának adom a felszerelésem.

– Sajnos most lenne először a kezemben horgászbot... Nem adna mégis inkább a halakból egyet?

A Költészet nagy hatalom,

De sohasem nagyhatalom.

Sosem pedigrés hivatal,

Csak szeretni, hinni akar.

Sosem alkuszik a líra,

Lélekre vágyik, nem díjra.

A Költészet nagy hatalom,

Máskor csak - árnyék a falon.

Ha egyenest látni bandzsa, 

Az nem líra, csak halandzsa.

Ha igazat nézni restell,

Visszaél szóval és verssel.

A Költészet nagy hatalom,

De csak ha szolgál - szabadon.

Ha a profán semmit hajtja,

Az Isten átka ül rajta.

2.változatban

Mysty Kata: Vigasz ágon

Maradék életem
már a csenddé,
- meghúzódva
csekély rendért.

A természet színterén,

új tavasz, új születés.

Nézd, mily szép az ébredés,

halld trillázó énekét!

Lágy fuvallat, rezzenés,

űzi szíved fellegét..

Nap sugara földre lép,

szerte szórja melegét.

A magas ég édenét,

varázsolja teeléd.

Schvalm Rózsa

(2015-03-20)

SZÁZHATVANKETTEDIK RÉSZ

Fontos és bonyolult kérdésekhez értem.

Kimondtam, hogy hétköznapi értelemben a ’költő’ státuszában lévő ember felelőssége nem lehet egyetlen más státusz felelősségénél kisebb, ami egyrészt magától értetődő, másrészt nagyon is problematikus, hiszen a jelenlegi kanonizált szövegek erőteljesen igyekeznek tagadni elkövetőjük felelősségét.