Lét suhan, s e csendes órán
ezüsthajnal esőt szór rám,
hangtalan.
Cseppjében az örök élet,
reményt súgó, friss ígéret,
súlya van.
Pókhálón ring bíbor álmod,
bebábozott sóhajtások
lengetik.
Szürke árnyban fehér lépdel,
dobbanásnyi fényben ér el
lelkedig.
Javítottan...segítséggel...
Kárörvendőn fúj a szél,
Bennünk lappang még a Tél.
Lusta, vén felhősereg,
Reménykedik a hideg.
Túl az Álmaink felett,
Gyürkőzik a Kikelet.
Hazug jóslat ingyen él;
Bennünk rejtőzik a Tél.
Pesszimista egyveleg
Zaja fülünkbe pereg.
Túl az Álmaink felett
Idő könnye szemereg.
Amíg reményünk henyél,
Bennünk él tovább a Tél.
Rí a kényes homlokú
Luxus-pesszimista bú.
Rossz számítgatás marad
Hepehupás határ holt lankái alatt
az Ér árka nevel békát, ebihalat.
Alig moccan a víz sekély, nyálkás habja,
omladozó partját böjti szél harapja.
Álmos parasztporta. Félre esik, messze
a világ zajától, nincs, ki felébressze.
De sámántűz gyulladt hét szilvafa üszkén
Ámor dűlő és Cupido pagony,
nyíllal lőtt szívek, égi oltalom…
Elönt a mákony sziruptengere,
rózsaszín fátylas köd terjeng benne,
jobb sorsra érdemes rózsaszirmok
gyöngyharmat fedte fodrain szívott
mézek és nektár; szivárványlepkék
színesítik az egyhangú repkényt,
Forgása szélesülő körében
a sólyom süket lesz a solymászra.
Széthullnak dolgok; a centrum se áll,
anarchiába fullad a világ.
Vérözön dagálya önt partot el,
ártatlanság kihunyt fénye alél,
és eltűnik az elvhűség a jókból,
A Feltámadás örömünnepén,
Amikor elcsitultak a szelek,
Kell-e még a világnak
A Remény?
Kell-e még a Hit?
Kell-e Kikelet?
Kell-e még Isten?
Kell-e Szeretet?
Vagy Isten nélkül?
Reménytelenül?
A tömegben szorongva?
Egyedül?
A Feltámadás örömünnepén,
Amikor újjáéled az erő,
Kell-e még Tavasz?
Kell-e még Jövő?
Tavasz van újra,
Fent a Nap ragyog;
Vén körtefánk is virágzik,
Éppen úgy, ahogy tavaly,
Ha parancsot ad az Élet,
Hátrál a bú, meg a baj.
Tegnap Gyulán még havazott,
Zúgnak a hideg szelek,
De nyílni kell a virágnak,
Ha Kikelet közeleg.
A nagyságos pesszimizmus
Befolyása itt kevés;
Létezik még a világban
Kötelesség, küldetés.
Prológus
Ránk marad annyi tulajdon alig várt ó hagyatékul
s kezdeteink örökét örökölni nagyon fura érzés,
mint, amiképpen az ős-eonokban az őseim éltek:
Küzdöttek jogokért s egymásért is hadakoztak!
Életet áldoz a harc, tusa, irtó háborúzások.
Emberölés csömörében az áhítat egy menedéke:
Béke-igény szüli meg szelídeknek a lelkesedését,
ösztönöket kiszorító nagy hatalommal a Béke!
Béke teremti az értekezést, a baráti megértést.
Létfeltétel a béke, amelyre felépül a város!
Affektáló úri népség
vadászaton rázott kezet,
s egy gyűrűből, jaj, a szép, kék
nagy topáznak nyoma veszett!
Paták által felkavarva
a mezei por belepte,
temetkezett dús avarba,
bősz tövis állt őrt felette.
Elizabeth Barrett Browning:Portugese sonnet XLI
I thank all who have loved me in their hearts,
With thanks and love from mine. Deep thanks to all,
Who paused a little near the prison-wall
To hear my mimic in its loudest parts,
Ere they went onwards, each onto the mart’s
Or temple’s occupation, beyond call.
SZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ
Ez a kérdés már a magyar költészet hajnalán is felvetődött. Janus Pannonius a Galeotto Marzióhoz írt elégiája utolsó sorában így felelt rá:
„Mert hívő ember költő nem lehet!”
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költő nem lehet vallásos. Azért kell ezt megjegyeznem, mert van ilyen ostoba vélemény (is).
Lilává mélyült a holt azúr,
nem nyit ma senki már a boltba.
Angyalok, záróra, szólt az Úr
a fényes nap tüzét eloltva.
Éj verme. Szuroknál feketébb.
Nem mászik soha ki belőle,
aki majd óvatlan belelép.
Vigyázz hát, most szólok, előre!
Ameddig álmodni merünk,
Addig fontos az életünk.
A valóság – porsivatag;
Élet az Álomhoz tapad.
Az entrópia nem teremt,
Álomból fejlődik a Rend.
Ameddig álmodni tudunk,
Jövőt addig alkothatunk.
Boldogságot nem hoz létre
Az anyag önfejlődése.
Jobb világra ébred egyszer
A bölcsen álmodó ember.
Ameddig álmodni merünk,
Szerelemre addig lelünk.
A hitetlen éber járom
Halál;
Az Élet – csak álom.