A nagy fától száz lépésre, délre
a föld alatt szunnyad a Titok.
Felgyürkőzöm, nem is nézve félre
ások, ások, közben ásítok.
A gödörben már derékig állok,
és még sehol sincs a fémdoboz.
Eh, badarság, mondom, én kiszállok,
mesék után csak bolond nyomoz.
Mindig felszárad a sár,
Ami Szellem:
Visszajár.
A díjosztó hivatal
Csupán cifra ravatal.
Ezer mag a sár alatt;
Helyben csak a holt marad.
Mindig felszárad a sár,
Aki szeret:
Hazajár.
Modern bozótdémonok:
Pénz és hatalom morog.
Amíg van Otthon,
S Haza:
A Jónak lesz igaza.
Mindig felszárad a sár,
Istennél van a határ.
Ha gyáván nem alkudunk,
Magyarok maradhatunk.
Mindig felszárad a sár,
SZÁZÖTVENÖTÖDIK RÉSZ
A tradíció a kultúra fenntartója, fejlődésének záloga.
Minden hagyománynak ebben rejlik a lényege, ettől éltető ereje az emberi kultúrának. A tradíció voltaképpen nem más, mint az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudásbeli és erkölcsi tőkéje, minden igazi fejlődés alapja. A progresszió hordozója és tartópillére ugyanis nem valamiféle ködös és elvont „modernség”, hanem az erkölcsi tradíció. Emberségünk legfontosabb kincsünk, emberhez méltó cselekvésre kötelez bennünket.
Nala a fát marcangolja,
Zoe a labdát hurcolja,
A szomszédból kíváncsian néz a vén platán,
Hömpölyög a csendes téli délután.
Van velük sok gond, sok öröm,
Míg élet csahol, morog,
Nala és Zoe:
Családi kutyusok.
Kedvesség és ragaszkodás,
Bűvös-bájos gesztusok;
Akaratgombócból felnőtt
Szép családi kutyusok.
Míg a gazdi
Munkahelyen csavarog,
Szeretettel várják haza
A családi kutyusok.
Zoe és Nala
Rendületlenül várnak haza.
HUSZONNEGYEDIK RÉSZ
Kanizsa bevétele nyilvánvalóan szerepelt a török rövid távú hódítási terveiben. Ennek okát könnyen megértjük, ha a térképre nézünk. Kanizsa volt az egyetlen komolyabb vár, amely ebben a pillanatban még elzárta a török portyázók útját Stájerország felé. Ha elfoglalják, máris megindulhatnak az oszmán portyák Graz irányába. Vagy akár Észak-Itália felé.
A fagyos téli táj már szinte felolvad
egy felhőkulcslyukon bámulva a Holdat,
amint az fölfedi telt idomát éppen
esti fürdőt venni az ég tengerében.
Reméli, nem látják avatatlan szemek,
míg égi habok közt pőre teste lebeg.
Dermesztő a hideg, lám a világ deres,
Lucskos eső, lusta Tél;
Minden tócsa szemfödél.
Lassú, tétova eső,
Fázik a Múlt s a Jövő.
Szétzilált világokat
Közöny cseppje látogat.
Lucskos eső, lusta Tél -
Sunyi halálról regél.
Szürke anyag rejtekén
Lucsokba fullad a fény.
Sár tocsog léptek nyomán,
S hull, egyre hull a profán…
Mysty Kata
Anya karja...
Anya karja tele-gyerek,
minden olyan kerek
perec!
A jókedvből ennyi elég,
mosolytorna és menedék.
Könnyű teher, - ha érte élsz...
A világgal nem cserélsz!
Ennyi kinccsel sokra mész!
Áldozz tehát sok időt,
Megsokszoroz, lesz erőd.
Anya karja bölcső, teknő...
Itt a gyerek bizton felnő,
így lett belőled is felnőtt.
El is oszlik minden felhő!
A temetőkertben képmutatás hódít,
s korhadó fejfáit benövi a dudva.
Porlik az igaz gyász, a látszat meg lódít.
Bejárom a sírok néma stációit
néhány adósságom hanyagul letudva.
Emlékek rongyára a tudat foltot varrt,
de két lábam fogja, marasztal az inda.
Valamelyik Lichtenstein herceg elveszítette az arany pecsétgyűrűjét. Mivel a vadászat kezdetén még megvolt, az egyik szolgálattévő uradalmi vadászát gyanúsította meg a lopással.
A szerencsétlen váltig állította, hogy ártatlan, mire a herceg kínpadra vonatta. Ficamokat, töréseket szenvedett, de kitartott az ártatlansága mellett.
- Ha erre nem vall, majd fog másra! – dörmögte a herceg.
Megkorbácsoltatta a nyomorult szeme láttára a feleségét és a lányát. A szerencsétlen még mindig ártatlannak mondta magát.
- Átkutatni a holmiját!
Mysty Kata
Lelet
Esendők vagyunk,
kapaszkodunk,
örömcölöpökön lakunk,
szeretetfalakba
karcoljuk bele
magunk...
Esendők vagyunk,
kapaszkodunk...
Örömcölöpökön
meghalunk,
szeretetfalain
karcolatokat
hagyunk.
Karcolatokba rajzolt
szín-pont a szavunk.
Mosolygó, szép karácsonyfánk
A kertünkbe költözött,
Ma találtuk meg a helyét
Két másik kis fa között.
Januári napsütésben
Boldog-ünnepélyesen
Helyeztük el, a kicsi fa
Mosolyog az új helyen.
Tavalyi szép karácsonyunk
Idő hátán tovalett,
Él belőle a kicsi fa,
S él tovább a Szeretet.
Egyszer talán az Unokám
Nézi majd a kicsi fát;
Halandó a pesszimizmus,
Csak az Élet él tovább.
MystyKata
Rövid Hír