Vén patak
Beküldte kékszem - 2015, február 21 - 08:02Kui János
Vén patak
Kui János
Vén patak
Szökj gyermek, kövess engem
messze, távoli erdőbe,
nótám ajkadon csengjen
szabadon, mint zengő flőte.
Részegülten fürdhetünk
a határtalan kék légben,
s mint harmat, csillámfényben
felragyog ifjú testünk.
SZÁZÖTVENNYOLCADIK RÉSZ
A művészet intézményi elméletének egy más szemszögből vizsgálva kétségtelenül az képezik az alapját, hogy az elmélet megfogalmazói a „művész”, vagy a „költő” terminust egyféle szociológiai értelemben vett státusznak fogják fel.
Az-e vajon?
Egyszerűen státusznak fogható-e fel a „költő”?
Míg mozgásba lendülnek a vágyak,
egységérzést felejt el a tudat,
a szeretet, bizalom hiánya,
hideg pokol tornácára juttat.
A mennyország csak elhagyott várrom,
misztikával körbeölelt világ,
azt gondolod biztos változást hoz,
a félelemmel elmormolt imád.
Spirál térben éles kiáltás,
lüktető márványlapokon siklik a néma ajkak
vonagló tánca.
Acélos kiáltás
kettészelt mikrobák.
Vég-nélküli pókhálón
újra alkotják az életet.
Pont-ember.
Kifeszített vonalak,
térbe zárt egyenáram lüktető maghasadása
mágnesként vonzza isteni látomásom.
Játék térbe zárt vonzalom.
Hamis izgalom rohangál a létsíkon.
Valahol már Tavasz lebben,
Ott van minden lélegzetben.
Anyagfia entrópia
Bámul a tél romjaira.
Ateista pistalélek
Szerint nincs Hit, csupán mémek,
Isten talán pénz, meg érdek,
S a mennyben csak gének élnek.
Hervad minden téli kacat,
Valahol már Tavasz kacag.
Anyagfia-entrópia;
Kihullik tél-kánon foga.
Világvége-hittérítő;
Rá se hederít az Idő.
Anyagfia-entrópia -
Rossz, mogorva vén hárpia.
Determinált tél-kánonok;
Kiszakítom magamat ruhámból,
kínzó vágyam szül meztelenséget,
lelkem tornácán a pokol lángol,
testemmel a mennyországba lépek.
A szerelem fénylő csarnokában
az ördög és angyal magam vagyok,
részem úgy lehet földi csodákban,
ha örömöt, bánatot fakasztok.
Az élet már tökéletes egész,
ha ismerem a jót és a rosszat,
minden érzelmem lényemről mesél,
és fokozatosan megváltoztat.
2015. február 18.
Mysty Kata
Tavaszhívogató
Hozz tavaszt, Dal!
Hívj magaddal!
Hű szíved majd...
vet, hímez, varr!
Ég lelked, - láng!
Ép hídján állsz!
Hozz, Tavasz - dalt!
Vess! - szavad vall...
Szórd, - szíved szól,
Merd (ki)javakból!
Szél benned hang,
zsong ének, - lant!
Ág-közel vágy...
Zöld derű - lágy!
Szín ébred, hív...
tebenned hisz!
Kerecsényi várkapitány márciusban azt panaszolja, hogy Szigetvár őrsége kicsi, a várat védő tüzérség silány, kevés az ágyú, ami van, keveset ér, a zöménél még egy szakállas puska is jobb. Nem hinném, hogy nagyon túlozná a védelem nehézségeit.
„Én még ez Karácsontúl fogva írtam meg ez mostani török dolgot királ őfelségének és mind az uraknak... de nem használa, mert senki nem hinné.”
A hasonló szólamok sűrűn ismétlődnek majd a következő évszázadban. Kissé még tovább is. súlyosabb probléma is akadt:
A Napot bíbor alkony koronázza,
estébe hullnak a sápadó fények.
Ezüst kapuját Hold udvara tárja,
égi planétán sugarai égnek.
Kigyullad sorban sok-sok kicsi csillag,
sűrű sötétség árnyait elűzi.
Föld felett béke szivárványa villan,
álmok mámorát éj csendjébe fűzi.
Éjfél hídján holnapba lép át a ma,
a múló időnek megadja magát.
Nyílik egy új nap jelen pillanata,
felhozza remény szép Hajnalcsillagát.
Schvalm Rózsa
Mint tűlevél hegyén
Az él:
A boldog Pillanat;
Egy huncut kis cigánykerék,
És máris
Elszalad.
Csak elkezdünk
Szorítani
Egy drága jó
Kezet;
És mellettünk
A fű alatt
Oson
Több évtized.
Mint tűlevél hegyén
Az él,
A Lét lélegzete,
Csak sóhajtás,
S a vén Idő
Már elszalad vele.
Időben,
Térben egyaránt
Van posvány
Rengeteg;
Futóhomok a lét, ahol
Az ember nem szeret.
Mysty Kata: Vajon, mikor !?
Vajon lehetünk-e itthon
- otthon?
Nem mondják ránk,
hogy bolondok!?
Mikor fogunk végre
talpa állni ?
Nem csak egymásra
kiabálni...
Jobbról balról
acsarkodás,
olcsó sólet
magyarkodás!
A magyar jövő
már-már talány...
Koldusbotra
jutsz, hazám!
Mikor jön
a Rend el hozzánk!?
Mikor lesz a kormány...
komornánk?
Egyik madár...
Párhuzam
Madár énekel a fán,
egy új élet hajnalán,
a dalát nem hallgatják,
csalódott a nagyvilág.
( Javított változat)
Száguldó szél vad zúgását hallgatom,
suhan erdőn - mezőn át s az utakon.
Nyomán tiszta üdítően friss a lég,
elolvad a hó, talp alatt sír a jég.
Lassacskán a szél szellővé szelídül,
újjáéled a természet, felüdül.
Szabadulva zord, télbe zárt fogságból,
tavaszt hív már kismadár is az ágon.
Messze szállva, vígan hangzik éneke,
égre zengi , eljött a tél végzete.
Hallatára földre száll a napsugár,
Angliában még II. Károly idején is szokásban volt az idétlen bolondéria, hogy a királyt térden állva kell kiszolgálni.
A francia Grammont marsall, mint Lajos király rendkívüli követe, egy ízben meghívást kapott egy királyi ebédre.
Elhűlve figyelte a sok térdhajlást, térdeplést a király előtt. A bejövők előbb háromszor térdet hajtottak, majd a tálakkal együtt térdre ereszkedtek, és térden csúsztak a király elé. Károly elé a főudvarmester helyezte a tálakat, ugyancsak térden.
A marsall döbbenten bámult.
Mint földbarázdákban barnuló rögök,
homlokom mélyülő ráncai mögött
gondolatgöröngyök omlón porlanak,
porszemnyi lényeg csak, ami megmarad
belőlük. Dísztelen-pőrén, cicoma
nélküli sorokban adom most oda
versemet, hogy olvasd. Mert e porszemen
is fölragyoghat a fény: a kegyelem.