Saphir, azaz Moritz Gottlieb híres bécsi humorista volt a XIX. században. A magyarországi (lovasberényi) születésű író volt talán a világ első hivatásos humoristája. 1837-től szerkesztette az általa indított Der Humorist című szatirikus lapot.
Akkoriban nagy divat volt az emlékkönyv.
Egyszer éppen Rotschild báró kérte fel Saphirt, írjon valamit az emlékkönyvébe.
Saphir nem tagadta meg magát. A következőket írta:
Fázós éjek hullnak, csúf tél mostoha vénség!
Széncinegék mind fáznak, bújnak a ház ereszéről
-vágyva a pajtáknak melegét-friss szénarakásba.
"Eltöri" tél erejét mag, lázzal , faggyuba rejtve .
Csirreg-csörrög fürge veréb nép, ugrani százat
felszök' a bágyadt Nap parazsával a reggeli égre
Tél dere lázít, dermed a párás-csonka hideggel
torpan-roppan talpak alatt hó,elnyel a lépted
jó erejéből, menni se bírsz már. Mint suba-szőttes...
Arcon a rózsa piroslik,vár békés menedékház.
Ajtaja nyílik, térj be ma vándor,csendbe pihenni.
Beleszorított a miért a mába,
levegőért kapkodok. Hiába...
Dühök, szerelmek múlnak reszketőn, daccal.
Versenyt ugrat az égre a nappal,
cintányérba fulladt a holdas éjjel-
Ne nézz széjjel, tele a Föld vérrel...
Megcsúnyúlt ma a csend pocakja.
Szellemekkel telerakta.
Visítósak a neonfények,
álmatag-sápadt lidérc lézeng,
elszökik a Holddal Nyugatra,
kormosszemű az ebugatta...
Találkoztak Pléh-Krisztusok,
gézengúzok, mamelukok,
jajj-szavakat hánytak estig,
reggelre már másra festik
Mindig a Lehetetlen visz előre,
Isten se néz soha
A túlerőre.
A kiváltság jövendőt nem csinál,
A hivatali kánon:
A halál.
Ragyoghat a középszer nyakra-főre,
Csupán a Lehetetlen visz
Előre.
Dörgölőzzön a gyáva,
Meg a dőre,
Isten se néz soha
A túlerőre.
SZÁZNEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Mielőtt hosszú útra indulnék a jelenkori magyar kanonizált líra félelmetes bugyraiba és kemencéibe, szeretnék az eddig elmondottak alapján levonni néhány fontos következtetést.
Bizony, úgy hatvan év felett
az ember mérleget készít.
A sors nem öncéllal veret,
szétfoszlik lassan a tévhit.
Tudom, hogy akadnak hibák,
de jön tán öröm a gondra;
tenyérre emel a világ,
hogyha majd szakad a condra?
A sárga úton éltem én,
kutatva Ózt, magányosan.
Emlékek ujja nyúlt felém,
kapaszkodott reám, hozzam.
Köröttem láthatatlanul,
csapongva, lélek-ezredek
kerestek Ózt, varázs-tanút,
hogy boldogságot nyerjenek.
Egy úton jártunk együtt és
egyenként, várva éhesen,
hogy egy szívünkre mért ütés
szerelmes társra ébresszen.
Te is tudod, napok, havak
eloszlanak, mint az öröm,
s a boldog óra elszalad,
amint a szívbe beköszön.
Távol,
Az Idő kanyarulatában
Már felsejlenek a körvonalak,
Meghitt fényei néha
Látszanak.
Ünnep készül,
Mint röpke sejtelem,
Hangosan kimondani
Nem is merem.
Közeledik.
Jön.
Mégis közeleg.
Talán még meg is érem,
Úgy lehet…
Mysty Kata
Párhuzam
Megőszültem...
Megannyi ősz adja tudtul:
- "eliramlik az élet".
Hiába töröm a fejem,
a természet újjá nem szül engemet.
Hull a levél, hever hullasorban!
Levélhulla temetők szerte holtan.
Őszhajam szálai, mint álmaim ritkulnak .
Őszi fa leszek, a halálnak kalapot emelek .
Az élet ősze ül rám...
ráül a fákra , lombkoronákra...
kopaszon, mint szobor.
Lehulló hullákra majd hull a hó!
"Fagy köti tükrét".
Minden az enyészeté.
Miért szerettelek...
Füstös arannyal szüremlik
szembecsordulós napsugár.
Hunyorogva járok. Soványodni
látszik görbehátú nyír, sudár
jegenyésen nyár...
leszakadt levele, lombja,
csupasz karja-dorongja
csontos agg, didereg.
Az avar alatt összebújva hál
fagyos szívű nyár,
szendergő kikelet.
TIZENNEGYEDIK RÉSZ
Nézzük tehát, miben áll, hogyan folyik a török várostrom.
Az első lépés mindig az ostrom alá vont vár körülzárása, kapcsolatainak megszakítása.
Ezt minden esetben a lovasság végezte, amely sokszor napokkal előbb megérkezett a helyszínre, mint az ostrom fő harci terheit viselő gyalogság.
Fejre állt a világ, változnak a trendek,
kik eddig hátráltak, széllel szembe mennek.
Még a nap is másképp jár a magas égen;
mindegy, hogy mit teszel, csak ne úgy, mint régen!
Akár a nagy ősök, felülünk a lóra,
ki-ki a sárgára, deresre, fakóra.
Ám új lett a módi, és sok ember bedől
Ez a történet állítólag 1957-ben esett meg - ha megesett.
----
Két vérbíró beszélget a bírósági folyosón. Arra jön egy harmadik, láthatóan jókedvűen mosolyogva.
- Minek örülsz bíró elvtárs?
- Fantasztikus viccet hallottam!
- Elmeséled nekünk?
- Eszembe' sincs! Most hoztam ítéletet. Hat éveat adtam annak, aki mondta, négyet annak, aki hallgatta.
Csak fejfák maradtak utánatok,
Sok sírhalom,
Nagy néha gyertyaláng;
Más lett a világ.
Negyven éve köteles tisztelettel,
Tétován járt közöttetek
A gyerekember.
Máig kísért
A régi szél szava,
A földes út,
A könyvtár illata.
Ti régi öregek!
Hiányol titeket
Az egykori gyerek.
Három lépés, szertartásos szigor,
Isten korán kel,
Lassan bandukol;
Bennetek élt a szenvedés,
A Múlt;
Valami eltört,
Valami lehullt.
Hűvös eső monoton
ritmust ver nyár-romokon
magjahullott tobozra,
szélvihar lepofozta,
dermedt levéllepelre.
Ködbe takar a világ,
szürkén bujdosnak a fák,
nedves kérgen mézga ül,
komor a csend, elterül,
fáj a lélek keserve.
Ideje a bánatnak.
Sír a világ, fáradt nap
bágyadt éjbe tűnt tova,
pislog mécslángok sora
a temetőkertekben.
Minden eldugott emlék,
apák, anyák, régesrég
eltemetett érzések
mardosó lánggal égnek,