Blogok

mysty kata
Az őszünktől... félek.

Támaszod, a széked,
és ha kell - vétked vagyok,
de nem cinkosod!
Szítom még haragod?
Van még bizalom...
Sok tavaszt hagyok,
s a teledben megfagyok...
Nyaramnak így vége,
az őszünktől úgy félek.
Hiszem, hogy túlélek
bántást, nagyot!
- Bár kicsit belehalok,
de, amit kapok,
- jóként, - a jóért vállalom.
Dehogy fájlalom,
- büszke ártalom...
Erről szól dalom!
Mindig ezt ringatom,
-hisz bölcső a karom,
pedig nem akarom!

Tovatűntek borús napok,

Fáradtabb lett hangod,
és mégsem lemondó,
míg csordul ajkadról...
nem vérzi panaszszó.
Lassabb már a lépted,
gyakran húzod lábad`,
elfordulok, ne lásd,
szemem könnybe lábad -
mert szégyellem magam...
Te vagy az erősebb,
sejted, milyen nehéz,
mennyire mély a seb,
amit vájt az élet
igaztalan karma -
sajgásával akar
kétségbe űzni ma.

Szólónt egyszer felkereste egy idegen városból származó fiatalember, akiből később híres filozófus lett.

- Azért jöttem, hogy barátságot kössek veled, Szólón!

A költő-államférfi végigmérte a vendéget.

- Odahaza már sok barátod van?

- Még egy sincs. Te lennél az első, ó, Szólón.

Szólón a fejét csóválta.

- Az embert a legjobban a hazájában ismerik. Előbb otthon szerezz barátokat!

Gyér hó, pisla fény, álmos folyópart,

ólomüveg ablakok gót íve.

A sárdagasztó úr pár pór híve

az ivóban még egy kupát felhajt…

Az édes hattyú itt szárnyal újra,

és zuhan vissza naponta, mikor

kifogyó tinta, eltompuló toll

szabad fantáziáját visszahúzza.

Csak díszlet mind, templom, ivó, telep,

faház alacsony szemöldökfája,

hol esténként tán morc úrnő várja,

menekül tőle hattyú–képzelet.

De a hely éter-tiszta lényege

örök hattyú - dal, tünde szó - zene…

  Almási János

Hullámzó dombok illeszkednek
talpam alá, odébb az erdő
suttogva hív, és én eljutok
hozzá bolondosan kanyargó
útjaimon.

Megyek, lombos erdő a tanyám,
zengő, zöld énekét hallgatom,
öreg fák csöndes árnyékában
feltöltődik fáradt lelkem, ott
megpihenek.

Susog-susog, zenél az erdő,
magyaros ritmusát élvezem,
mindig ilyen dallamos zenét
hallgatok és a ritmusától
erőt kapok.
 

Késő Szeptember

Lassacskán mendegél,

Keményedik az ősz,

Akár az acél.

A vén Idő szomorkásan

Menetel,

Szeptemberben mindig glóriát

Visel.

Tűnő Múltra

Vibráló Jelen terül,

Csak a Jövő sóhajtozik

Egyedül.

Néha csintalan és gyermeteg a lét,
nem takarja el az élet szennyesét.
Kendőzetlen, tárt, s lenge a báj,
íratlanul él minden szabály.
Farkasokkal küzd a birka nép,
sír a bárány, siratja füvét.
Törvényt ül a törvényt megszegő,
nyúlik keze, ejh, de messze nő...
Az ártatlanság kora véget ért,
s te fizetsz meg jócskán mindenért.

Mysty Kata
Miért, miért...

A Nap helyére miért vágynál...
a helyében csak szabódnál,
ott látnád-e inkább magad!?
Korongra égnek a szavak.

Nem a fénye, de sugara
lehetsz, - csak maradj!
Szereteted melegét add,
de ne várd, hogy visszakapd!

A Hold pályáját miért futnád,
éjeken át kufárkodnál...
Uralkodnál sötét mezőn
- csillag-nyáj közt pásztor-sellő?!

Ragyogj inkább tenger tükrén ...
szívörömért - vízi tündér!

(Fazola Henrik emlékére)

Áhítattal álltam a nagy kapu előtt
a múlt fenségéből meríteni erőt.
Érdekelt, mily csodát alkotott a barokk,
amikor összeforrt kalapács és marok.

Érinteni vágytam lélekkel és testtel
azt a csodát, amit álmodott a mester.

SZÁZHARMINCKILENCEDIK RÉSZ

Napjaink költészetének egyik legfontosabb küldetése a személyes felelősség értékének helyreállítása. Ez ma az emberi fejlődés egyik legfontosabb kulcskérdése. Személyes felelősség magánéletben, kultúrában, gazdaságban, az élet minden területén.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy felelősséget kellene vállalnunk bármiért, amit mások tesznek a nevünkben.

Fájdalmasan szól

Szeptember harangja;

Elmúlást hoz

Távoli,

Tompa hangja.

Hangja búsan, fájón dobban,

Vén, panaszos alkonyatban.

Szeptember ködkönnye csordul,

Idő cammog,

Harang kondul.

Alkony mélyén köd szendereg,

Vigyázzák távoli hegyek.

Nyár tükre már homályba hullt,

Nézi benne magát a múlt.

Minden Jelen csak átmenet,

Él az Ember,

Hogyha szeret.

Jelen Akarat a Jövőt faragja,

Távolban kondul

Sietős léptekkel halad az esztendő,
alig volt nyár után, őszi ég derengő.
Hetvenkedve járom rőt avar szőnyegét,
felsóhajtó szellő tél közelről regél.

Nyesett szárnnyal kuporogva,

Szigetvár kiállt eddig néhány ostromot, de a török főerők támadását még soha. Az előző részek egyikében már tisztáztuk: a vár akkori mércével mérve sem tartozott a korszerű erődítmények közé.

Ami a stratégiai szempontokat illeti, hadászati értelemben Szigetvár legfeljebb másod-vagy harmadrangú várerődnek mondható. Még csak országos jelentőségű útvonalat sem zár el. A Bécs ellen induló török elvben nyugodtan megkerülhetné –a hogy korábban már meg is tette.