Blogok

Fals furulyaszó szétterül;

Nekünk semmi nem sikerül.

Nagy nemzeti piros betli;

Kötelező keseregni.

Sparhelten szikkad a pörkölt;

Úgyis mindig jobb a külföld.

A haza csak hitvány condra,

Hazaira mindig kontra.

Reszket már a búcsú-cetli;

Rossz nemzeti piros betli.

Fontoskodó nyugatpista,

Nem buta – csak pesszimista.

Ami nemzeti, mind talmi,

Ami trendi – birodalmi.

Hivatalos pótkultúra

Pénzért hajtja fejét búra.

ÖTÖDIK RÉSZ

Az előző részben arról szóltam, hogy Szigetvár hosszadalmas és véres ostroma nélkül Bécs elfoglalása a török főerő számára 1566-ban korántsem volt lehetetlen. Hamarosan alaposabban elemezni fogom, miféle változások állhattak volna elő az európai politikai helyzetben, milyen szükségszerű és elkerülhetetlen átrendeződésekre kerülhetett volna sor Bécs bevétele után.

Vessünk egy pillantást a helyszínre.

Jaj, az emberi test - de rossz konstrukció -,
jól elfuserálta az evolúció,
avagy a teremtés, kinek hogyan tetszik,
aki egészséges, az mind megbetegszik.

Rossz az immunrendszer, na és az ér mit ér,
amikor megsérül, akkor a vér kitér.
Ha elvágom ujjam, fáj az egész kezem,

Vén füstoszlop a végtelen;

Csak egy pillanat a Jelen.

Múló idővégtelenben

Lubickol a boldog ember,

Forró végtelen katlanban

Fuldoklik a boldogtalan.

Perc a perccel percért perel;

A Szabadság – nehéz teher.

Halálban, mitől se félve,

Vagy túlterhelve,

De élve.

Szánalmas, élő enyészet

A rossz, pesszimista végzet.

Ha az Időtől függ minden,

Élni esély soha nincsen.

Ha a nemhit fennen grasszál,

Isten igéje ködbe száll.

Maga a Szépség; az ív, a forma

képlékeny, mintha agyagból volna,

hajlik, mint nádszál; gyöngyök a cseppek,

melyek testével megtöltekeznek.

Hitetlenkedve figyelte, leste,

hogy előbb habos tollát levette,

majd éji csendek bódulatában

ereszkedett az erdő tavába.

Csalit tisztásán állt villámsújtva

a vadász éjjel, újra meg újra,

míg sóvár vágya kínzón gyötörte,

megszerezni a Szépet örökre…

És tett követte kiforrott álmát:

szertehajtotta leshelye ágát,

Plutarkhosznál olvasható az alábbi történet:

Titus Flaminius, a kiváló államférfi és hadvezér azt hallotta, hogy az akháj szövetség városait a maga oldalára akarja állítani III. Antiokhosz, szíriai Szeleukida uralkodó.

Flaminius fájlalta volna a görögök elleni háborút. A görög kultúra hatása alá került, a helléneket kedvelte, tisztelte.

Flamin ius tudta, hogy Antiokhosz király szíriai harcosainak rossz tapasztalataik vannak a légiókkal, nem fűlik a foguk a Róma elleni harcra. Ha szorul a kapca, a király majd a görögöket akarja pajzsnak használni.

Elmondom hát neked, hogy mi a lényeg.
Ha nem látnál, én felnyitom szemed.
Mint a beteg, aki kómából ébred,
úgy látod majd az éles fényeket.
S ha szavaimat tisztán nem is érted,
és azt mondod, hogy ezt te nem is kérted,
mégis megtudod majd a lényeget.

Elmúlt húsz éve már, hogy benne élek
és kezdetben azt hittem; jó nekem.
Mert azt hirdették, igazak a fények
és azt mondták hazug volt életem
mit eddig éltem, s éltek itt a népek.
Nem tudtam azt, hogy lassan ölő méreg
lesz majd a szó, mit etetnek velem.

Köd borul a tájra már
meleg nyarunk messze jár.
Erőtlen a napsugár,
szalmasárga a határ.

A hegy őszbe öltözik,
fák ruhája levedlik,
a tücsök sem muzsikál,
elmúlásnak szele jár.

Száll a Múlt finom pora,

Rajtam van az Ősz sora,

Úgyse fogom feladni

Soha.

Hogyha minden, ami poros,

Minden üres, alattomos

Ellenem feszül,

Még akkor is,

Úgy is

Sikerül.

Ősz, az öreg bonviván,

Koslat a Remény után,

Isten néz ki a Lét

Ablakán.

Fényes Nyárból szürke ősz,

Bánat-kását ördög főz,

Száll az Idő könnye,

Mint a gőz.

Száll a Múlt finom pora,

Most van itt a Lét sora,

Úgyse fogom feladni

Soha.

   Mysty Kata  :  Hiányzik..   

Hiányzik mosolyomból a te mosolyod.
Lágyító hangszíned,
Mozdulataimból - a csak Rád hangoló.
És csöndemből csönded
lélek- komolysága; a bezártság-ollód.

Hiányzik szavaimból hangtalanságod,
És kibonthatatlan
erényeimből a Te bő józanságod,
példás higgadtságod...
És a rendemből - rendíthetetlenséged. 

Létezett az a kert, vagy álom volt csupán?
Leszálló alkonyban eltöprengek egyre,  
vigasztalást várva, régmúlton merengve,
melyet e nyomorult Ádám uralt pusztán,
 
hogy Istennek talán mégsem volt oly pazar
illúziója ez a föld valamikor.  
Emlékeimben a tiszta Paradicsom
képe fakul, de él, viruló és gazdag.
   
De sajnos nem nekem. Büntetésem a föld,
a lét, Ábel, Káin és minden meggyötört  
ivadékainak vérfertőző viszálya.
 
Mégis tapasztaltam - ha csak egy napra is -
a valódi Édent, mert a Lét megtanít,

SZÁZHARMINCHATODIK RÉSZ

A gyakran miniatűr szubkultúrákra való töredezettség nem speciális magyar sajátosság, de itt nálunk, a mélységes nemzeti nihilizmussal és a szégyenszagú bennszülött-komplexussal érintkezve talán még sokkal rombolóbb, mint másutt.

A helyzetképet tovább rontja, hogy a többé-kevésbé kulturális jellegű szubkultúrák lényegében az értelmiségre terjednek ki, ez az értelmiség pedig öregszik, utánpótlása alig van.

Melyik az a réteg, amely gyarapodik?

Őszi ködök jönnek,

Könnyezik a reggel,

Gond pasa portyázik

Dúló seregekkel.

Három rövid nap tűnt

Három hosszú hétnek;

Zsúpfedél-idegek

Sötét lánggal égnek.

Díszlakoma-címre

Vágyott romlott kása;

Fölösleges munkán

Az ördög áldása.

Őszi ködök jönnek,

Könnyeznek az egek,

A tegnapi jövő

Jelenné kecmereg.

Gyarapodó múlt a

Friss jelenek ára,

Új ráncok hasadnak

Az idő arcára.

Halmozódik a Múlt

Felmentették érdemei mellett,
de egy nyamvadt plecsnire nem tellett
dekorálni azt a szalmamellet,
amelyet már maga is rühellett.

Nyugalomba vonult egy időre,
bár égnek állt tőle szalmaszőre;
taszító volt, ám egy pimasz, dőre
szarka szállt a madárijesztőre!

Mostanáig nem is vette neszét,
de bántotta a blőd szarkabeszéd,
mely rossz hírét csörögte szerteszét,
hogy még most is megjátssza az eszét.

Ezt a részt az akciórádiusszal kapcsolatos elméleti vonatkozások boncolgatásának szentelem. Egyrészt azért, mert annak idején a legtöbb érdemi hozzászólás ezzel kapcsolatban érkezett. Másrészt meg azért, mert – bár utólag megkonstruált és nagyon mesterkélt fogalomnak tűnik – magában hordozza a probléma lényegét.