A Lét
Sziklás mederben fut tova;
Köszönöm, hogy tartozhatok
Valahova.
Korunk, mint súlyos kőtömb,
Ránk terül,
Köszönöm,
Hogy nem vagyok egyedül.
Törjön magasra fel
A Líra orma;
Találjon egymásra
Tartalom és
Forma.
Laposan fújnak cinikus szelek,
A hivatalos líra szendereg;
Tárgyiasan, vagy alanytalanul
Nyelvet gyalul.
Pedig
A Szép,
Az Új
Most minálunk lakik;
Érmihályfalvától fel
Kissomlyóig,
Kemény napok voltak,
tiszták, hófehérek.
Reszketett a holnap
anyám keze alatt.
Úgy mosta a szennyest,
úgy varrta az álmot,
az édest, a csendest
párnám huzatjába.
Fényes napsugárban,
derengő hajnalon,
s örök-forró lázban
várom, egyre várom:
Elgurult gyémántok
- földre hullt csillagok -
csak eddzenek lángok,
hogy ragyoghassatok.
Eötvös Károly ellentmondásos személyiség volt. A vádlottak ügyvédje volt a tiszaeszlári perben, író volt, politikus volt. Az Abbázia Kávéház sarokasztalánál volt a törzshelye, ott vezéregyéniség volt. “A vajda”. hírhedt volt furcsa kiszólásairól.
Eötvös Károly ellentmondásos személyiség volt. A vádlottak ügyvédje volt a tiszaeszlári perben, író volt, politikus volt. Az Abbázia Kávéház sarokasztalánál volt a törzshelye, ott vezéregyéniség volt. “A vajda”. hírhedt volt furcsa kiszólásairól.
Önkényes augusztus,
Vágyakat nem tisztel,
Mysty Kata
Egy Ady szobornál
Ady testét kabátja egészen takarja,
Fején, mintha mi sem lenne, nagy kalapja…
Alatta rejtett alakja, tagbaszakadt,
szánalmat vált ki, rajta a szem megakad .
Hátat fordítva áll, nézi saját magát,
- " Arca van". Fénykép ez, - vagy énkép?!
Szigorú önvizsgálat, vagy szembenézés...
Netán a fejvesztettség; lehet jelkép...
Fejetlen az ember, küzdelme céltalan,
Élőként haldokló, örökké élni vágy,
A felszín vékonyka jégkérge
megfagyott hártyává szilárdult.
Átlátszó tán neked, végtére
te ismersz legjobban. Kitárult
lékeim ablakán belesve
legtöbbet te láthatsz belőlem,
kedvesem. De vigyázz, sebesre
ne vágjon jég-élem előtte.
Jégperem vág, keskeny, de éles,
s tiszta a víz, melyből született,
repedhet is, ámde mélységes
mélységét óvni nem szűnhet meg.
Mert ott, a mélyben, ott a való,
minden szenny, piszok ott ülepszik,
Hogy ki is volt, nem sejtette senki,
alakját sok pletyka körbelengi.
Már nem titok - utóbb kitudódott -,
nemzett néhány ütődött utódot,
és úgy érte el az öregséget,
hogy nem gyűjtött vagyont, örökséget.
Meghalt csendben, nem siratta senki,
sírját a szél gyakran körbelengi,
Gyöngy-katlan a szívem.
Csipkefodros habok ölelik,
s fölfeszül rá ívben
szeplőtlen, szűz-fehér vitorla.
Matróz-szemű legény
konokul átvágott a vásznon,
öreg gyöngyhalászok
fia; a kalózkapitányom.
SZÁZHARMINCNEGYEDIK RÉSZ
Mysty Kata
Pacifista dal
Nem háború , ma béke kell,
Kezeket el, menj békével!
Elhulltak már jobbjaink,
Jób fiai is holtjaink!
Hadakozunk a testünkért,
Háborúzunk a lelkünkért,
Temetünk, félünk, jajgatunk ,
Pokolban van tornácunk.
Ne hadakozz ! - Már elestél,
Ne háborúzz! - A lélek él...
nem harcmezőn. - Eltévedtél...
az életre mondj igent!
Értelemmel az ég felel !
Az öldöklés sátánt terel!
A vérfürdő meg hulla-tó...
Ébredj fel hát, - földönfutó!
Vattacukor színben pirkad az ég.
Magok gyökeret vernek a földben.
Korallok közti, színes halakért
fekete madarak mennek ölre.
Fehér habot köp tajtékos tenger,
mossa a kagyló-temető partot,
amit még nem taposott az ember.
Még nem emelt vasból állat-hantot.
Forró, trópusi szél alatt futnak:
békétlen élet, s az ódon halál.
Öreg harcukban mindig elbuknak,
utánuk boldogság, s néma magány.
A líra a Lélek otthona,
Lelki honunk,
Pipacstengerre csorog a nap.
Rubinpiros mennybolton suhan,
konyakmeggy-szín felhőket harap;
vérbombájuk földünkre zuhan.
Felhők vére és nap sugára
a lassan ömlő égi-láva.
Vörös virágok vékony fátyla
a lánghaboknak óceánja.
Ők együtt gyújtják fel a földet,
a nászuk ülik bús öbölben,
erdőket irtva, embert ölve;
üszköt ringatnak halkan, csöndbe’.
Az előző sorozat lezárult, ez áthozom ide, és a másik blogot is felélesztem.
—-