Perzsa anekdota. Sajátos gondolkodás, nagyon érdekes dilemma…
——
Tatárok törtek be az országba, a város lakói rettegve húzódtak a falak mögé, de egy királyi sereg megmentette őket, és elkergette a támadókat. A királyi had parancsnoka egy messze földön híres vitéz volt, harc közben ellenséges nyíl találta a vállát, de ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget.
Amikor az orvos meglátta, elszomorodott.
Mint ki súlyos bűnnel vétkezett,
belökték, csattant cella zárja,
megkötözék a merénylő kezet,
így vagyok kegyetlen bezárva.
Ártatlan minden randa vádban,
egész falum mára nékem börtön,
talán csak félig vagyok hazátlan,
bocsánatért mégsem könyörgöm.
Ha indulok szélvészes határnak,
falak között vezet kietlen út,
szemben sziszegve hókígyók másznak,
bokámba marnak; kínja rút.
Arcomba csap kemény, jeges ökle,
hull, csak hull rám tán utolsó telem,
Fentről…
Égre szálltam angyalszárnyon,
ezüst csillag lett a párom.
Bárányfelhőn megpihenve
figyeljük, mily jó a kedve,
amint mulat a földi nép,
s feszes büszkén egyszerre lép
az a derék ifjú csapat
éppen a mi felhőnk alatt.
Harsogó dalt zeng a torkuk,
még a felhőt arrébb toljuk,
napfény útjában ne álljék,
ne vetődjön rájuk árnyék;
ragyoghasson arany sugár,
Magányban
Mint a sírbolt hideg csöndje,
nehezül rád most a napod,
hálóját a magány szőtte,
ürességét vele kapod.
Néma órák hagynak veszni,
ereidben véred befagy,
s ahogy szíved megdermeszti,
úgy érzed, már nem is te vagy.
Versekkel élj!
Mikor undok kétség eltemet,
csontodig hatol a rút világ,
olvasd a gyönyörű verseket,
tőlük majd kitágul kék eged,
szárnyukkal repülhetsz szabadon;
tanulhatsz belőlük új imát -
igéjük erkölcsi hatalom;
s tűnődj el rejtelmes szavakon
igazság értelmét kutatva,
sorok közt rejtőző buzdítást
megértve, ha rálelsz utadra,
megtalál életed nyugalma.
Papucsokon,
Ripacsokon,
Minden okon, minden fokon
Isten mosolyog.
—-
A vagyonon,
A díjakon,
Uborkafa lépcsőfokon,
Szent protekción;
Isten csak mosolyog.
—-
Álszentek helyette fújnak,
Vélt palástja mögé bújnak;
Isten?
Mosolyog.
—–
Van, aki kisajátítja,
Olyan is, aki tagadja;
Isten?
Mosolyog.
—–
Lét örvényén,
Élet mélyén
Lidércfények éjszakáján
Igazság vékony sugara
Addig hunyorog;
Amíg bennünk és felettünk
(Pete László Miklósnak és a Magyar Parnasszus alkotóinak)
Torkomban most elnémul a szó,
hátát mutatta nekem Isten.
Tél van bennem, hideg, havazó,
tán jelenem s már jövőm sincsen.
Kimondták ím a szentenciát.
Rám mért csapások ma sem késtek.
Nem segítettek hites imák,
megadom hát magam a késnek.
Micsoda terhet hoztam eddig!
Magam rút sorsát, s népemét.
Mint kígyó, ha sok bőrt levedlik,
hajlongtam, de nem csaltak mesék.
Jöjjenek hát gyógyító kezek!
A hiéna magához hívatta a vén Rókát.
- No, mit végeztél, halljam!
-Itt van, itt van uram - hízelkedett a róka, és a főnök elé tette a listát.
-Egész hónapban lestem, figyeltem, hallgatóztam, igazán megbízhat bennem, saját szeműek és fülűek az értesüléseim.
-Mi ez a förmedvény?! - ordított a listára pillantva a hiéna.
-Ez az egész egy marék nyúlbogyót sem ér! Hát nem megmondtam, hogy meg kell tisztítani az erdőt, ez csak pucolgatás!
Ki voltál számkivetett
Ki voltál számkivetett,
néped között idegen,
helyedet nem lelhetted,
Te vagy nekem mindenem.
Nevedről neveztetem,
Uram, ne hagyj el engem!
Nélküled nem létezhetem,
tátongó űr a lelkem.
Ha Tőled elszakadok,
nélküled semmi vagyok.
Bűneimet én megvallom,
hozzád száll imádatom.
Kérlek Téged, Uramat,
irányítsd az utamat!
Tebenned van bizalmam,
békességem, nyugalmam.
Schvalm Rózsa
Zrínyi-Újvár felé vonultunk vissza. A török portyázók többször is megpróbáltak rajtunk ütni, de a huszárok mindig megoltalmaztak bennünket. Előfordult, hogy tőlünk legfeljebb százlépésnyire hullámzott a harc. Óvatosságból néhány könnyebb löveget megtöltettem, azok mellett égő kanóccal meneteltek a tüzérek.
Csigalépcsőn brokátruha fénye villan,
körúti kávézók illata ostromol.
Zsakettes urak sétapálcája dobol,
kisasszonyok csábító szeme felcsillan.
Kalapos úri dámák parfümje ködöl,
hintók fakereke nyikordul ridegen.
Kuncogó lányok célpontja az idegen,
Te
ajkad kicsi, piros bogyó,
orrod apró, pisze husi,
arcod rózsaszínű buci,
tenyered és talpad puha,
hajad mint a selyemruha,
szemöldököd halvány szösz
- ugye az ölembe jössz?
Teve
Már a rajzlap tele van,
Isteni jó zene van.
hallgatom a jó zenét,
neked adom a tevét;
mert én tevét rajzoltam,
órákon át alkottam,
Mysty Kata
Futás porban - piszokban
Egy nagy futás homokban,
Csupán ennyi az életünk.
Futás porban-piszokban,
Göröngy hátán gurulva,
Aszfalt jegén sajogva,
Sivatagi szomjúsággal,
Karöltve nyomorúsággal.
Sok mindent nem érthetünk,
Tétovák a lépteink,
Meredt-merengve figyelünk,
Kilencvenedik rész
Szerelem nélkül a szexualitás puszta biológiai funkció, voltaképpen éppen a szerelem az, ami a szexualitást humanizálja, az emberi méltóság szintjére emeli. Talán a legjobb szó: megszenteli. Szerelem nélkül a szexualitás, az állatok szintjén – vagy még az alatt – marad.
Hűtlen lett hozzám ez az ősz.
Mint kaján vigyorú, vén dizőz
tekint ma rám a szürke égről.
E rozzant derék még tovább dől
egészen le a durva ágyig,
s míg bensőm új tavaszra vágyik,
rakódnak rám súlyos idők,
és tudom: csikóm már kidőlt,
húsz mínusz oson mögöttem,
ellenük vajon mit tehettem?
Mint futó, ki végső rajthoz áll,
a start előtt irdatlan magány
keríti őt körbe-körbe,
a tél kutyájának nyakörve
már nemsokára elszakad.
Láthatatlan a célszalag.
Szedelődzködik a Nyár,
Félig kint a lába,
Élményeket, gyümölcsöket
Gyűjt a puttonyába.
—–
Súlyosbodik a Jelen,
Szél-közönyök várnak;
Megint a szemünk láttára
Lesz vége a Nyárnak.
—–
Realista szeptember
Nyár sarkába hágott,
Bús közönyt cipel az ősz, meg
Rideg valóságot.
——
Szedelődzködik a Nyár,
Vigyorog a sátán,
Az Élet újabb ciklusa
Száll az Idő hátán.
—-
Véget ér a nagy meleg,
Harmat kacarászik,
A hűvös éj zavartalan
Cipópirosra sült a nyár,
pipacs tüzében ég a táj,
érik a búza nagyfejű,
„virága” huncut, kékszemű.
Duzzad a mag, a terhe dús,
lusta a szellő, mélabús,
lávanap izzik, munka vár,
benépesül a tág határ.
Aranykalásznak gyöngye gyűl,
száraz göröngyön szöcske ül,
sovány zsákok már nincsenek,
hasukon sír egy kisgyerek.
Anyámra vár az estebéd,
s dologra fogva két kezét,
ujja-közt őrölt búzamag,
szíve keleszti, gyúrja azt.
Abroszt simítja hű tenyér,
Bús szavak lebegnek fekete pilleként,
születő versek villanása imbolyog.
Múló szerelmet őrzök létem kincseként,
sosem-volt idillt kergetve, lelkem bolyong.
Versem morajló hangjaiba rejtezem,
hernyóselymes érzelemhálókat fonok.
Titkokat sejtetek, dédelgetem csendem,