Keresztben, mint kévék
Beküldte Mysty Kata - 2013, augusztus 21 - 10:39
Ujjaid közt morzsolod
perceit a szépnek
s nem látod
hogy múlik el lényegük
lelkedben hamu alatt
zsarátnok szikrái felszítják
jaj-kiáltásait
miközben észrevétlen
tenyeredben porrá zúzod
Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.
Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.
A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.
„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”
Közel az éjfél
Sűrűsödik a sötét
leplét teríti homály.
Vigyázz, sodró az örvény,
fogd erősen a kormányt!
Tápláld lámpásod fényét,
Szép ez az Alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény ...
Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében
Izzik az ég, lobban a nyár,
rekken a hő, szomjas a száj.
Nem jön eső, dél szele leng,
lázas a föld már idelenn.
Perzsel a Nap lángtüze ég,
szárad a zöld, fülled a lég.
Kellene már gazdag eső,
búzaszemet magra verő!
Drága Urunk, kell a kenyér,
fogna kaszát már a tenyér!
Küldd ide dús záporodat,
s enni is adj - áldva - sokat!
Zendül az ég, friss a határ,
hála Urunk, éled a táj!
Ázik a rét - színes e nyár,
ránk mosolyog, s messzire száll.
Pőrén izzadnak az Egek;
A piros alsó pityereg.
——
Durchmarsot adóhivatal
Mond fent,
Lenn áll a ravatal.
—-
Sárgul minden régi cetli;
Bemondva a piros betli.
—
Álmodozik a vén halál,
Egykori ász szénát kaszál.
—-
Passz piros! A gond megy vele;
Sohasem lehet fekete.
—-
Távol multi-redurchmarsok
Buta reklámdala harsog.
—-
Bedobtam, többé ne vedd ki;
Jöhet már a piros betli.
—-
Rossz jövő nem épít házat,
Sose játszik negyven-százat.
Homályba- zártan szellemek
halál-mozsárban, bús szemek
megroppanva törnek meg
sírva zúgó kőhegyek...
Haj alá, haj alá
utól ér majd, megtalál...
Gránitkemény konok hitek
korosodó gorgó-szüzek
Hullócsillag, szavak milliárdjába reptet,
hullámzó időrezgésként olvadnak körém.
Megszépít világom jade-színű ragyogása,
beépülök versek megvilágított sorába.
Csendbe bújok, rengések repedésein át,
keserű mondatokba költözöm, ütnek szavaim.
A hülyeség hatalmas úr;
A fejlődésnek utat – túr.
——
Nem érdeklik tőke-fagyok,
Globál-mennyországról gagyog.
—-
EU-bölcsesség rikoltja:
A szomjat a víz nem oltja.
—-
Ha újabb bankszámla sikolt,
Holnaptól majd tüzet sem olt.
—–
A hülyeség utat mutat,
Mindig van elég szavazat.
—-
Tőke-isten fennen lebeg,
Nincsenek agyak – csak zsebek.
—-
Van mindenre, ha gyalázat -
Liberális magyarázat.
—-
Mindenki bölcs, aki dőre,
Áll a világ fejtetőre.
Álmomban rabom vagyok, magammal vívódom,
hangodnak karca visszhangzik, kong magányomon.
Hol lobog a tűz, ami piros virágot nyit?
Várlak remény-éjen, mondd szeretsz-e parányit?
Homlokom mögött őrizlek, a filmünk pereg,
Jó táltosom, látod- e hullani vérem,
sebeim fölött szállnak- e éhes keselyük,
s a varjak vészjóslóan kárognak- e ma este?...
Isteneinket már sorba veszejtik a hitetlen népek,
Egyet imádva, s rabságba döntik a testet, a lelket...
Életem alkonyul, vagy sorsom a dicsőség?
E csatában, ma választ nyer a kétség.
Apáink sorsát hordozom szívemben,
éljek már bennük, vagy cipeljem keresztem...
Ősi a törvény, válna valóra ma az álmom, ha
Vajk keze által mégsem érne utol a végzet...
Tündér ropja a táncát, harmat cseppen a lábára,
fényes szikraesőt szór, alvó gyermekek álmába.
Dallam kúszik a mennyből, megrezzenti e földet.
Apró angyal a felhőn sétál, égi csikót szöktet.
Jéghintón sebesen száguld, vágyódik a bálba,
angyalszíve nagyon ver, táncos herceg a párja.
Szemében megfakult a fény,
szótlan lett, nem sokat nevet
- asztalon terhes már a vény -,
rekedten mondja, hogy szeret.
Szívemben kés forog. Köhög,
ahogy a kis kezet fogom,
van úgy, hogy megkésve jövök,
de tőlem nem veszi zokon.
Bénítja őt a szenvedés,
segítnék’ én, de nem tudok
- ereje fogytán, oly kevés -,
akarom, mégis megbukok.
Akár egy gyermek, védtelen,
miközben lágyan ringatom,
mienk lett már a végtelen -
mikor jössz, hol vagy irgalom?
Bizarr idill. Megszeppent kisfiúknak,
homokozókban felejtett álmok.
Hintakötélen rángás. Mókás Liliputiak.
Törpecsalánok közt mályvavirágok,
szemnek tetszetősek az árkok
Az artézi kutak rozsdaszagúak.
Békakuruttyolás, savanyú reggeleket látok...
Körhintákban felejtett pónilovak
szédülésig valcerre járnak.
Selyempántlikákkal, szomorú szemű balerinák,
mint fakult szirmú virágok. Szerelemre vágynak.
Tölcséres a fagyi, olvad a csoki máz is
Fillérekért egy lecsúszott zenész
Nem foghat fegyver, nem foghat átok,
részben csak ember, istenként járok...
Városom épül, enyém az érdem,
rabigád húzzad, dolgozz csak, népem!
Zúdul az ember, igába hajtva.
Testét elvette, lelkét akarja?
Istenek rendje nem nézi jó szemmel,
mit művel vélük e félisten-ember...
Küldenek barmot, vad férfi sarjat.
Tűrni már véges ennyi borzalmat!
Emberi lénnyé teszik először,
érezni szépet, szerelmet nőtől...
Istar papnő tanítgatja buzgón,
emberré válik, vadsága múlón.
Folytatom elölről. Íme, Davis beszámolója Kanizsa ostromáról:
“Hamarosan kézhez kaptam a már korábban kilátásba helyezett kapitányi kinevezést, valamint némi pénzjutalmat, gondolhatod, drága Jane, hogy mennyire örültem neki. Most már volt a kezemben egy csinos összeg, a javát tüstént letétbe helyeztem egy bankháznál, magam pedig igyekeztem hasznomra fordítani az eseménytelen téli napokat.
E holdtalan, zord éjszakán
kinyílt az ajtóm, betört a fény,
belengett benne holt anyám,
vakító mosollyal szállt felém.
Kitárta karját: "Jöjj, fiam!
Földi létedben nincs több remény,
jönnek az élők, annyian
lépnek át a világ peremén."
"Ne még, anyám, maradni még –
van e földön, ó, annyi dolgom!
Fogom még egy asszony kezét,
engedj beléje kapaszkodnom!"
S én szorítom azt a kezet,
a szellemkéz megragad amott,
szétszakít az emlékezet,