Blogok

Titkot sóvárgó Jelen

Morcos arccal ébred,

Tombol a Nyár, tűz a Nap,

Ünnepel az Élet.

—-

A Jelen a szép Nyarat

Mindig múlni látja,

Aggódik, hogy lyukas lesz majd

Télen a kabátja.

—–

Pesszimista pillanat

Nem talál virágot,

Siránkozás neveli a

Boldogtalanságot.

—-

Titkot sóvárgó Jelen

Retteg fiktív Véget;

De nem hisz mást, csak amit a

Rossz média béget.

——

Az öreg Nap kacag rá,

Mosolyogva éget;

Tudja: csak a pillanatban

Beestem én, ósdi, árva,
csorbult bicska a mocsárba.
Nád közt már meg nem találnak -
préda leszek a halálnak.

A sors vélünk könnyen játszik:

Szembeköpted a parttalan időt.

Az évek nyálként csorogtak

végig a dimenziók barázdált arcain.

Ha tükrökbe néznél, nem láthatnál mást,

 csak a  sok szomorú  életre-ítélt napjait…

Könnyeivel küszködik Esőisten,
habosan, hűsítve inti le az út porát.
Tajtékkal dagadnak vizek itt lenn,
s partoknak verdesik hullámok tomporát.
Legombolt ingvállak alá
lopva bélel a déli szél,

Van az éremnek még egy másik oldala is.

Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.

Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.

Ha a lélek, mint lehelet párolog,

s hamuként hull a végtelenbe

szakadnak a lét fonatai, mint szögesdrótok

pengeéles acélkarmok között...tépve hullik

a fekete semmibe az időd. Hamu sem marad.

Lázadni nem lehet. Az új tested valahol már

sejtekben épül, s feszíti a jövőt...

Feszít a szó. Ha hagyna még

elég időt...beszélj, beszélj!

A némaság ma semmit nem ér,

nem is nagyon  helyénvaló.

Igaz legyen, súlya legyen

égrengető, föld-indító...

Tűzben parázs, engedj, ha látsz.

Enyém tiéd, kinek miért,

Egy halna meg mindenkiért?

Szembegyaláz és megaláz.

Méreg-fogas álnok kígyó

Hideglelés, ma halni jó...

Hittel kevés vigaszt adó.

Szemenszedett, hazug a szó

hideg, ravasz. Megfeszíttetett.

Emlék-tavakon
fénykép ring vitorlázó
telihold alatt.

Tündér-manók egy
kidőlt fa csillagai
után nyújtóznak.

Égzengő álmok

Kórtermed ablakát

virágzó hárs takarja.

Jó Istenünk,

hát miféle karma

játszik velünk,

hogy ily korán és ily hamar...

A rettenet tűhegyes foga

húsunkba mar.

A zárt üvegről lehull az illat,

tenéked, jaj, már sosem nyílhat

hársvirág e földi létben,

körülkerít, leszáll az ében

éj kéklőn szép, tiszta tekintetedre,

sodorni kezd egy bősz folyam medre

a végső, utolsó torkolatba,

hiába kérlelünk, ne húzd magadra

a sötétséget, a fekete leplet,

Mysty Kata

Dúdoló csillagok

Szakíts belőlem hát egy darabot,
mint puha, friss-sült kenyérbél,
úgy adom kezem vagy karom,
végy szakajtónyit,
de el ne késsél.

Sáfrányló kalász közé fektess majd,
napszín-érlelt szabad közön,

Sötét szárnyaival szemérmesen takar be a csend

A hold lámpás fénnyel kíváncsian mereng.

Felettünk apró tüzekkel nyílnak a csillagok

Szemeinkben a vágy éhesen felragyog.

Szél sem rebben. Hangtalanul hallgatóznak a fák,

Levél sem rezdül, s a fában egy szú hosszú szünetet rág.

Halk sóhaj buggyan, pihegve zihál az öröm

Lázas testemmel testedhez költözöm.

Felajzottan, mint lágy ívű íj megfeszülsz.

Mézeddel oltom szomjam szüntelenül.

Ó, mily halovány, égszínű fátyol a lepled!

Bár felejthetném azt mikor épp levetted!

Mint friss eper, olvadt el ajkamon csókod íze

Kósza érzés támadt... rám zuhant, gömbbe zárt tüzed...

Lennék gyáva talán? Én balga, páratlan, pártában halandó.

Csak fess engem hozzád majd szív-ecset sors jelekkel...

 Láss mint szerelmest, ki vágtató folyóként ömlik eléd.

  Térdre lehull, majd felszáll mint pára

 és könnyként  szökik két szemedbe...

Remény, dal, szerelem, vagy meddő lélekgyötrés?

Monumentális vén folyam

Idők hátán: a Dal;

Előtte hallgatag Jövő,

Mint köd takarta fal.

------

Hullámain a Szerelem

Ezüst hajója száll,

A Dal az egyetlen folyam,

Ahol nem jár halál.

-----

Sivatagok mellett a Dal

Néhol csak pocsolya,

De posvánnyá, állóvízzé

Nem változik soha.

-------

Másutt meg szépen hömpölyög,

Mint nagyságos Erő;

Ha termékeny partokra visz

A jótékony Idő.

------

A Dal hullámai között

Siklik a Létezés,

Korom-bundáját
mészporba fürdeti a
macskadoromb-szó.

Mint a hiúz, vad
s gyanakvó. Simogatva,
messziről nézem.

Kutyára legyint.
Jó kérdés: mennyire gyors
a macskakarom?

Jó politikus.

Elnézem a vadul duzzogó folyót,
Fény-cikkcakkja töri színét, izzaztó,
tátongó űr, s vak közöny a közepét.
Zagyva, zajos, makrancos e fáradás,
Tova úszik, el, számtalan mormogás.
Én, mint cövek mozdulatlan, elvagyok,
akár ott a part sekélyes, s körkörös.
Ki- kilesve elindulok, mindegy már.

Remélem, betartod az ígéreted,

hogy hozzám minden nap megtérsz.

Lázas nap elől árnyékot tőlem kérsz..

Fáradt tested a támlámnak veted

arcodon tűz-pírral,s rajtam pihenteted.

Most itt állok, nézem a kerti ösvényt.

Szél rázta levelek között önt fényt

soványan a nap. Súlyosak lépteid amint jársz.

Kopott köveid között, nem hallatszanak.

Nem vagyok már szép, kérdezz meg bárkit:

Mállik rólam a festék, politúr, s a kárpit.

Lábaim indák ölelik szorosan,béklyóba fonva.