Mikor a huszonévek szállnak,
s reptükkel fájnak:
ne add magad!
Éveid múltával
kevesebb nem leszel,
hát ne add magad!
Leltárod hiányt mutat,
Halk és szótlan gyermeke
vagyok a nyárnak, ringat
szellő, álmaim vágya.
A búzatábla, nézd, hogy
aranylik, él a kenyér,
a kalász hajlik. Vásznak
ülnek az égen százan.
Még várnak. Színezőre,
A parton satnya fürtű bodzaág,
tövében száraz fűben vadvirág,
illatos réten szellő - kincset ér,
ágakat penget húrja, úgy regél.
Bokornak mélyén apró fészek ül,
fióka éhes hassal szenderül,
az anyja cserjés szélén őrködik,
amíg az csőrét tátva álmodik.
A hőség rekken, izzik még a nyár,
esőre várva lázban ég a táj,
tücsökhad néma, régen nem zenél,
megváltást várva égtől így remél.
Leszáll az est, az éjjel ráhajol,
az ében féltőn mindent átkarol,
Kongó-bongó szélcsengő
A vén körtefán;
Júliusnak örvendhet most
Családom,
Hazám.
—–
Huncut süldő kutyusunk
A kilincsre állva,
Boldog ugrándozással
Ront a lányszobába.
—–
Július van,
Július,
Lángol a Nap szőre;
Most gyűjthetünk tartalékot
A Télre,
Jövőre.
——-
Júliusi szélcsengő
Vidám muzsikája,
Hirdeti, hogy tisztítható
A Jelen ruhája.
—–
Július van,
Július,
A verőfény áldott;
Nyáron mindig sokkal szebbnek
Haloványodik az esti fény is, még ne reméld
hogy napod csendesen véget ért.
Küzdened kell az éji álomlidércekkel,
hogy elcsituljanak benned napod hullámai.
Simuljanak csak, simogassanak és érezd:
ma is megtettél mindent a holnapért...
Extázisba hevült napom magfúzió-ragyogás,
felszippant tengert, morajló óceánt.
Csontra aszalva szárít, sófehér délibáb
Lusta oroszlánt kerget árnyas bokrok alá
Buján burjánzik a dzsungel éltető fotoszintézis,
Pirkadatnyi csönd,álmos ébredéssel harmat.
Bizsergető életimádatban létezések.
Szerelemösztön. Tanulni akarom e csendet,
s nyugalmat. Burkolózni reggel-ruhába
lecsorduló langy-ölű napfényreménnyel.
Sorvadástól, éjszaka körbe rejti,
cseppenéstől, ég-ara jól vigyázza,
híg valóság, fel sose tépje, senki,
mennybeli álmot.
Éjre fűzött paplan alatt egy élet,
ott ahol lelkünk epedő madárka,
A tékozló fiú
Atyám - add ki nékem az én örökségem!
Szól a fiú, s gyúl a szívében hiú vágy.
Szűk az otthon, vonzzák a távoli fények,
indul remény telve, rá a széles út vár.
Szép a világ, víg az élet, sok jó barát
veszi körül, mámor ittas kéjben élve.
Ám amikor elfogy pénze, nincs az a társ
aki pártját fogná, zuhan mély örvénybe.
Jöjj, gyere kedves, fogd a kezem, tudd, így sose félek,
ringat a csend most, fénye az éjnek hű ölelésed.
Annyira jó és édes az érzés, hinni csodákban,
mint ruha nélkül, pőre-gyerekként úszni az árban.
Látod, az égen száz pici mécsest gyújt ma az Úr is,
tudja a titkunk; szép szeretőm már itt marad úgyis.
Fáj ez a szépség, úgy belesajdul mindenem ebbe,
mintha szerelmünk mennyei áldás ünnepe lenne.
Hallod, a szívem, hogy kalapál, s forr zúgva a vérem?
- angyali ének lágy-puha dalban száll ma az égen.
Sosem kitaposott ösvényen járhattam,
sorsom küszködésre, munkára íródott.
Mégis vonzott az ismeretlen, járatlan,
lényem lehangolt életemtől irtózott.
Ám létem sötét oldala beszippantott,
Nyolcvannegyedik rész
A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.
Hosszú volt az út, a derekán túl vagyok,
szarkaláb mosolyog két szemem sarkában,
hatvan év csodája ölel a karjában,
hajamban ezernyi ezüstös szál ragyog.
Hátra ritkán nézek, inkább csak előre,
beleestem én is ezernyi hibába,
intő jelnek hittem - nem volt az hiába,
elbuktam, felálltam, tanultam belőle.
Annyi szépet kaptam, oly sok szépet éltem,
jó lenne jövőm is tenyerén hordana,
eszembe jut mindig Anyám intő szava;
„ami elérhető” - mindig olyat kértem.
Voltam a csúcson, szálltam az égben, jártam a mélyben;
s lenn a pokoltól ördögi oldást várva reméltem.
Hittem a Mennynek fénysugarában, s drága imákban,
s angyali tollú zsenge melegben már sose fáztam.
Bízva az Úrnak lágy tenyerében, tettem a dolgom;
fájna, ha hagyná azt, hogy a sors most újra kifosszon.
Béke a vágyam; s jóban a hittel, várni csodára,
s tudni a titkot - sejteni azt - hogy nem leszek árva.
Voltam a csúcson, szálltam az égben, sírtam a mélyben,
Sírig tart, bizony,
Vagy túl is azon;
Túl minden álmon,
Minden télen,
Minden tavaszon.
——
Sírig tart – Veled,
Fogom a Kezed,
Azt hiszem, már
Egy napig se
Bírnám Nélküled.
——
Túl minden Léten,
Anyagon
Hiten,
Minden nadíron,
Minden zeniten
Fut a mi utunk;
Az Időn túl is
Összetartozunk.
——–
Lelkeink együttes hona
Közös ládikó,
Szerelmünk
Még mindig
Vidám kiscsikó
Amíg élünk,
Huncutkodik,
Ablakbazárt napimádatodat mélyen őrzöm
lábamon kengyelfutó-elnyűtt bocskor
hideg -acél tekinteted ma lélekbörtön
keresztül szántod vele mélyen a sorsom.
Parolázok vásott tarisznyámmal, hamulátta
Kicsorbult, száradt vérben gyalázott penge,
haldokló napszín. Vajúdik kőbe fenve
lenge lángon fagyos husángnak teremtve...
"Nem sírt az átkozott, könnyeiben kacarászott..."
Szabadkozik a jámbor meztelenségét magyarázza,
letiport rongyain az idő DNS mintái nyomoknak
tetoválva még vallottak a büszke utókornak,
mielőtt valaki merő szívességből tűzbe vágta...
Földbe szúrva várt rég az áldozatra. A kéz,
néhai megalkotója, játszó gyermekének szánta.
Fapuskát faragni, lovagolva nádparipán, s lőni
Egyre többet s többet tudok
és kevesebbet érek
ifjak szemében, akiknél
még lomhábbak az évek,
mert bombabiztos a hitük,
– hacsak nem jön egy bomba –
hosszan nyúlik még ékköves
útjuk a nulla pontba.
De meglegyintett engem már
a szél, súgott fülembe:
- Az emberélet útjának
felét szórtam öledbe,
kaptál jót-rosszat; gyermeket,
szerelmet, szépet, otthont….
Ne légy mohó. Most már a test
gyarlóságát is ott fogd!