Fénytelen fények
Beküldte Molnarjozsef - 2013, július 18 - 20:20
Mit a Lélek súg
Ha ráléptél az Igaz Útra,
egyenest, célirányba haladj!
Oly mélységes a bűnök kútja,
csábítani sose hagyd magad!
Mit a Lélek súg, hallgass arra,
szív húrja rezdül visszhangjára.
Fülbe az igazat sugallja,
hangja tiszta, mint égi hárfa.
Schvalm Rózsa
(2013-07-11)
Hajnal, szelíd jajjal, üde sóz íz, csókos
minden akarattal rád szabadított.
Élem a mézed, és te csak nézed,
tán nem is érzed... vágy buja-kéjjel
vér buzog bennem,izzik a testem
vár öled éhe, szeretni égve...
Madárcsicsergő Jelen,
Optimizmus őre;
Árnyékában készülhetünk
Sejtelmes Jövőre.
——-
Verőfény a felszínen,
A nyár orgiája,
De a csicsergő Jelennek
Rongyos a kabátja.
——
Hepehupát rejteget
Fényes Jelen útja;
Hogy milyen mély az a gödör,
Tán Isten se tudja.
——-
Madárcsicsergő Jelen
A Múltat takarja,
Egyre távolabbra ássa,
Bár nem ezt akarja.
——-
Az Ember ősrégi faj,
De könnyen felejti;
Dogmákat gyárt, igaz Múltját
Amnézia rejti.
Ködben úszik a Hargita,
esőt is szór égi szita.
Patak vize Oltba duzzad,
ami hátán gallyat futtat.
Dánielek, dánfalviak
építik már azt a hidat,
mely összeköt magyart s magyart,
(Mottó: „...kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel,
az idegenek dicséretére szert így teszel...” -
István király)
Már István így tanított:
„élj intelmek szerint,
hallgass meg minden jó szót,
vezessen erkölcs, hit...”
A bevált, sok jó szokás
Szívkamrám útszéli kis trafik,
- de volt már elhagyott virágbolt -
az örök változás itt lakik,
a végzet már régen kirámolt.
Jelt adok, két karom lengetem,
kit vártam, itt van, tán rám talál,
ha menne, hát mégis engedem,
Kellett a csend, kellett a pihenés,
hogy érezzem azt, jó az új lüktetés.
A vérem lecsitult, az öröm ami jön,
meghajtom fejemet, mikor rám köszön.
Engedem a rosszat távozzon el végleg.
Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.
http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments
Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.
Nyár heve éget, perzsel a napfény,
szikkad a föld, oly szomjas a száj,
várni terád, még így is olyan szép,
búzamezőktől gazdag a táj.
Ringva a széllel szomjazom én is,
dús zivatart vár már a határ,
lepke se rebben, nóta se rémlik,
fürje a rétnek néma dalár.
Halk nesz a lépés, mely közel ér és
dobban a szívem, s annyira fáj,
hű szeretőm jön, jó ez az érzés,
vére kovászát szítja a nyár.
Még sose mondtad, mennyire édes
selyme a szélnek szűz Nap alatt,
Azt mondja az élet szava,
hogy te vagy az élet magva;
Ültess sok jó gondolatot,
várd, hogy gyökere kihajtson!
Szárba szökken, virágot bont,
utána elszáll minden gond;
Szépség terem a világban,
így juthatsz a mennyországba.
Boldogságod megteremted,
itt a Földön elhelyezed,
ha a rosszat elfelejted,
jót, a szépet észreveszed.
2012.
Úton
Úton vagyunk, nincs megállás,
száguld időnk gyors vonata.
Idősíkján pályaváltás,
álljunk meg egy pillanatra.
Mysty Kata
Maradok csermely
Nem leszek folyam,
áradással nem sújtom
önnön véremet...
Nem sodrom
el otthonát senkinek.
Temetője sem leszek
honi teremtménynek.
Maradok csermely,
csendes csobogás...
De ha kell; felerősödik
bennem egy fájó
felkiáltás,
egy jajkiáltás
értetek!
Nem leszek folyam,
áradással nem sújtom
önnön véremet..
.
Júliusi piros pipacs
Leng a forró nyárban;
Tömérdek vér folyt valaha
Ebben a Hazában.
—-
Minden porszem nem egy halált
Láthatott, de százat;
Vért, szenvedést bőven hozott
A huszadik század.
—–
Mi, túlélők unokái
Tudunk meditálni,
Jövőt kell-e teremteni,
Vagy múltat csócsálni.
——
Júliusi piros pipacs
A hajnali szélben;
Jólét és békesség kéne,
Hogy a Haza éljen.
——
Hiába volt sok évtized
És temérdek munka;
Adósságok sötét hegye
Láttam röptét, szőttem szárnyát Tarka Madárnak
Este a hold fordult éppen bús arccal a földnek.
Nem néztem mégsem rá. Nem neki fáj, ha az éjjel
rám szövi leplét csillagosan, kék-szín fonalával.
Tegnap szembe jöttél a kórházfolyosón
velem. Tenyereden hordozod a méhem.
Sírsz. Én sikoltok. Menekülnék egy résen,
hogy ne szakadjak a föld alá. Apollón
merre bujkálsz, négykézláb állatod ha hív?
Népem dala, tücsökzene!
Fűben, fában ének!
Búzamezők, hegyek dala
méhek zümmögése .
Fű alól a zizzenés
magyarul szól nékem,
mindenben csak ő dalol:
az én Magyar Népem!
Magyarnak fájdalma,