Hétköznapjaink fényes háttere
A fenséges Nyár.
Koszorús feje
Az ember-nyüzsgést döbbenten szemléli.
Nem érti.
———-
Pecsétek, iratok hada,
Sok a dölyfös bürokrata.
—–
Futkos ember fia-lánya;
Kevés a vágott dohánya.
—-
Apad a hit,
Fogy a Lélek,
Egyre többen a szegények…
—–
Súlyos beteg a Szeretet;
Fentről esőkönny szemereg.
—-
Lehorgasztja fejét a Nyár,
Fogy a Szellem,
Gyűlik a sár.
Szép ez a rezgő, hajnali harmat,
fák koronáján csillog a fény,
néma a szívem, húrja ma hallgat,
rebben a szellő, mint a remény.
Jó ez a meghitt csöndje a tájnak,
hópuhaságú-égre felér,
bú dala elszáll, szárnyai fájnak,
percnyi varázs, és eddig elér.
Nézem a márvány-fodrot az égen,
lágy lehelettel megjön a szél,
fújja a bókját - annyira szépen -
csókja hevétől ring a levél.
Jöjj ide kedves, friss ma a reggel,
drága karoddal fogj ölelőn,
Vártam soká, vártam mindig,
vártam újra, s újra, mégis
hiába volt, végső szintig
hasadozott a remény is.
Társ és gyermek, gond és öröm
váróterme becellázott,
előrajzolt csiga-körön
formalinban talpam ázott.
Futóbajnok én… A célba
mind eljutunk előbb-utóbb.
Mez nélkül, s reménypáncélban
is hajtja a Sors a futót.
Jótékony áldása szétterül
az estnek, ha van bor, s szerelem;
lelkemben mennyei béke ül,
mint béka a lótuszlevelen.
Futok előlem
kitartóan követ a
Saját árnyékom
Nem állhatok meg
Mysty Kata
Veled a nyár
Veled a nyár - felhőtlen kék,
tavaszt támasztó vétség.
őszi íztől dús vétkezés, s
téli éjt tűrő szeretés.
Veled a kék ki nem fakul,
Szó íze selymes, nem avul...
Tisztul, vidul szemnek fénye,
s marad töretlen ép a lélek.
Nem költői babér
Manapság olyan korban élünk, amikor a hétköznapi ember nem nagyon szereti a patetikus megnyilatkozásokat. Ennek (részben) a politika is oka, meg a frázisokban tobzódó közélet minden szeglete, a harsány álhazafiság, a köztéri jézuskodás, a be nem váltott ígéretek, az üres szólamok. A hamisság, az álságosság.
A XX. századból eredő hordószónoki mentalitás, a nyílt színi demagógia modern változata mára devalválta a nagy szavakat.
A hétköznapi közvélemény összemossa a pátoszt az álpátosszal.
Pedig a kettő ég és föld.
Sávoz az alkony,
szél fut a parton,
űzi a fellegeket,
nap parazsába
száll a madárka,
vérvörös égre jegyez.
Szárnya a tolla,
mint a motolla
verdesi, majd’ elalél,
léte az étke,
várja a fészke,
s gyors követője az éj.
Cseppnyi madárkám,
rémit-e, várván,
sors keze majd hova sújt?
Léted az étked,
gyermeked, fészked -
álmod is érzi a súlyt.
Mindig a fény felé
Mindig a fény felé,
feléd visz az utam,
életem ösvényén,
próbák közt is, Uram.
Ha gyűlnek sötéten,
fellegek felettem,
keresztedre nézek,
könnyebbül a lelkem.
Te meghaltál értem,
bűneim elvetted,
hogy szent keresztségben
Ha a világ csak profán,
Semmi felelősség;
Sírba száll az igazság,
Az ítélet
A kétség.
—————-
Ha a világ csak profán,
Mindent idő csap pofán,
De mi van,
Ha nem profán?
———-
Ha a világ csak anyag
Nincs igazi Rendje,
Mihamarabb törekedni
Kell akkor
A Csendre.
———
Ha a világ csak anyag,
Mindegy, ki milyen hanyag,
De mi van, ha nem anyag?
—–
Ha a világ véletlen,
A Semmi határol;
A véletlen gondoskodik
Úgyis önmagáról.
Tűzugró
Szent Iván-éjjelen
a tüzet ugranám
át érted, azt hiszem.
És nemcsak mondja szám,
a mindig szótalan…
Bennem is tűz lobog,
és fénylik a nyaram,
Altató
Tente, Peti, tente,
eljött már az este.
Álomország kapujában
tündérkék várnak vidáman.
Kézen fognak, táncba hívnak,
énekükre megtanítnak.
Tente, Peti, tente,
fejecskédet hajtsd le!
Kicsi párna, puha dunna
felrepít ma felhőhonba.
Vattacukor-labdacsokkal
játszhatsz ott az angyalokkal.
…És mégis belehalunk újra meg újra,
részegült hullámba
kéjjel fuldokolva,
viharvert hajóként lelkünk terhe alatt,
érzék, s ész harca ez,
s mindig fölül marad
teremtő ösztönünk őrjítő éjszakán,
csókok tengerében,
vad habok taraján.
Éjfekete roma szemek,
hűség mesél Tibennetek.
Fényt ígérő tekintetek,
- csillaggyújtókká lépjetek!
Csókos szerelem és zene
boros bánatot temessen...
Tánc kelesztő kereveten,
életvölgyben test a testen.
"Álmot hozó éji szelek!
Félést, bántást nem ismerek,
ha kell színről regélhetek,
fonák mindig én lehetek."
Mysty Kata
Gonosz vagyok, pokol szülötte,
hevem sebez, tüzem sütötte
beléd, pecsét örök jelét,
okozva néma szenvedést.
Konok vagyok, s dühös magamra,
sötét sarat kenek hajamra,
feléd dobom hazug szavam,
pogány vagyok, vigasztalan.
Hitem kevés, mi volt - kidobva,
de még remél szivem titokba',
te vagy csakis kiért kiált -
ki már ezer csapást kiállt.
Hajam sarát simítsd aranyra,
s a fénye hűn, eléd omolva
ragyogna - bút befedve tán -