Szegény ország – kevés gyerek;
Fent a vén Nap is kesereg.
—–
Aki van is, csak vergődik,
Trágár kocsmán nevelődik.
—–
Szeretet meg tudás nélkül
Az ember majommá vénül.
—–
Mintha füst lenne az alap:
Gyermek helyett – anyagiak…
—-
Húsz év múlva a roncstelep
Őriz lelketlen lelkeket.
—–
Tárgykultusz: hidegen éget;
Lassan kiszorul az Élet.
—-
Nincs tatár nyíl, török szablya,
Csak globális propaganda.
—-
Élő-halott ork világban
Sok repedt, agyaggá sült sár
A régi korokban nagyjaink kedvenc kávéházi időtöltése volt különböző nyelvi és irodalmi feladványok kiagyalása, illetve az azoknak való megfelelés. Az egyik ilyen komolyan vett, mégis játékos feladat volt nyelvünk tíz legszebb szavának megnevezése, melynek számos neves költőnk tett eleget. Irodalmi kihíváskét említhetjük azt a feladatot, amelynek során megadott szavakra kellett minél rövidebb frappáns verset írni.
Még bennem élsz, igaz már nem lángolón,
csak csendes parázsként, lázas szunnyadón,
ám néha, ha enyhe szellő lebben -
fellobbansz, égsz, tán' a múltnál is szebben.
Nyolcvanegyedik rész
Mindenekelőtt fel kell mentenem a XX. századi filozófiai stúdiumokat annak vádja alól, hogy ők vitték volna valamiféle negatív fordulattal lefelé irányuló pesszimista, felszámolást hangoztató irányba a szerelemről való gondolkodást. Tudom, hogy számos kortárs ezt hiszi, de a dolog nem így áll.
Rézmozsarában bearanyozza...
Virrad...
Mohó vággyal
ébred az Élet,
hajnal
rézmozsarában
bearanyozza
kelő reggelünk.
Az égboltra söpri
tiszta kezű
harmat, s
hűti a Naphoz
kellő
aranyhíd, ahol
helyet kap
Fény-ezüstje is!
Mysty Kata
Eltemettelek magamban,
villámcsapás, ha látlak.
Görgeteg emlék vagy, sebző
napok hordalékában.
Oly mélyre ástalak belül,
mint ércet hegynek mélye,
csak földrengéssel, omlással
adhat ki meredélye.
Díszsírhelyet kaptál szívem
fekete sírboltjában.
Nem rózsák fonják magukat
fejfádra sírós-lágyan,
de szögesdrót tekeredik,
s bókoló gerlék helyett
hóbagoly gunnyaszt rajta,
s nincs ám nyár! Nincs kikelet!
Mesém rövid, kis utat kér a könyvig...
Egy szép fa dísze kertemnek régóta.
Ismert a tűz és láthatatlan lángja
Lomböltözékét elégette mind.
De bánatom elfújta lenge szél,
Mint ahogy fává változott főnixként,
Levél-század állt rendbe, hozva reményt,
és gömb-piros az élet, mely ma él.
Villám csap vén Idő-tölgybe,
Busz indul a Pokol-völgybe.
—-
Szélcsend, pokol, nyűgös viták;
Hőség-üstben fő a világ.
—
Koponya-partner vigyorog;
Régen cinkelve a lapok.
—-
Drótos fülű úti marha
Ricsaját feljebb csavarja.
—
Silány talon – passz, uraim;
Megszámlálva a napjaim.
—-
Hőség-ördög fülbe mászik;
Idegeken zongorázik.
—-
Piros passz a móka neve;
Holt remény a fedezete.
—-
Vén mozdony halál-peronon;
Hömpölyög a forró beton.
Nem éltem hiába...
Megáll a Világ,
parkolópályán a Föld.
Nálunk a slusszkulcs.
mikor elfogy az út
ha…
ha átöleli lelkem
hitem melege:
kinyílok, mint
a tulipán kelyhe
nincs idő, sem tér
a szeretet örök:
ami a hitemben él
Mit ér a szárny, ha nem repül,
mit ér a szív, ha megszakad,
mit ér az íj, ha nem feszül,
mit ér a húr, ha elszakad?
Mit ér a hó, ha nem fehér,
mit ér, ha pelyhe szürke már,
mit ér a száj, ha nem beszél,
mit ér, ha éhe csókra vár?
Feszíts keresztre Istenem,
cibáld te szét a szívem is,
hazátlan árva mindenem,
ne hagyj a sárba' engem itt!
Mit ér a dal, ha nem dalol,
mit ér a hit, ha nem hiszek,
mit ér a kar, ha nem karol,
Mormolok érted egy imát, s megértheted,
mikor világgá kiáltja az értelem.
Hanyatt fekszem, nem érdekel az, hogy ki lát,
ha vétkezem,mikor a két kezem megtalálja
azt a hibát, melyet a Teremtő mondvacsinált
indokkal kreált, s ezért ma létezem...
Ki hasított engem bordái alól, ki az,
ki szörnyű hamis hangon himnuszt dalol?
Ezt mintha hallottam volna már valahol...
Felállni nem fogok senkinek...még jó,
hogy csak köztes állapot az impotencia...
A korai magömléssel, elúszott a remény is
Születésnapomra '13
Hetedik ikszben járok én,
szinte soros e költemény,
tollam
fogan,
utánzat, melyet feljegyez
irónom, véle semmi nesz
sosincs,
nagy kincs.