Blogok

Ó, az a pojáca Hold! Sápadt fénye mily búslakodó.
Lelke ma meztelen, csillagoknak hunyorog, mint bugris vak.
Eb ura fakó! A helyzet már rég esztelen, csupa szeszély!
Zöldre vágyna a szem, ősgyepes mezők felett nyugodna meg...

Hetvennyolcadik rész

Az elkövetkező részekben nagyon lényeges dolgokat kell kimondanom a líráról is, a szerelemről is. Ezért eljött az ideje, hogy egyfajta részösszefoglalást tartsak, hová is jutottam az eddigiekben.

A szerelemről is, a líráról is megállapítottam az eddigi részekben, hogy nem teljesen azonos azzal, aminek első látásra tűnik, vagy amit a közvélemény sommásan gondol róla. Mindkettő sokkal több annál.

Hűsíti harmat-takaró

Pince, csapszék, tüzes borok -
sógorom csak ott kódorog.
Iszik ő, ha jó a kedve,
ha pénze nincs, epekedve

A halhatatlanság – csak Szerelem;

A boldog Lét megújul szüntelen,

És vén fejét csóválja a halál.

——–

Az egyén talán gyenge szalmaszál,

Idő sodrában lábujjhegyre áll,

De a Mindenség rá támaszkodik.

—–

Minden cél üdvözül, vagy kárhozik,

Nem az Idő, az Ember változik,

S a Lét tükréből Isten mosolyog.

——-

Férfi és nő: az Igen és a Nem;

Nélkülük Élet nem lesz sohasem -

S a halhatatlanság? Csak Szerelem.

Görnyedten ül az öreg ékszerész,

szemében könnyek gyűlnek - sós patak -

ölébe rejti mind a két kezét,

alatta szúette már, ó a pad.

Tavasz van, s lilaakác illatát

vidáman hordja szerte hetyke szél,

s méheknek duruzsoló, víg hadát

hallgatja, szíve régen nem zenél.

Árva már, földi párja mennybe szállt,

csendesen szemléli a sírokat,

imént egy régi emlék erre járt;

semmi sem jelentett még ily sokat.

Nehezen indul el, a hanthoz lép,

s mint hajdan kecses nyakra szűz achát

Oly csodaszép vagy Szívzengőm, jöjj már ne sirass el,

Szállj, ha szeretsz még Pillangóm, szólj, mert nekem az kell.

Lágy öleléssel melléd zár él éhe a vágynak

Nyisd ki az ajtót Szeplő-lány, légy fénye csudának...

Cifra szelencéd hadd, jót járjon mindig örömmel

Éj szeme lencsét, patkót lel, várj még, te ne törd el...

Inged alá les holdfénynél száz frissszemü csillag

Kút vize tükröz mélységgel, halld, suttog a visszhang..

Nász lepedőjén csengettyű szól, meg ne riasszon

Szétszakitatlan bokrétát ránk kötne kisasszony?

Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?

Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?

Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.

Kár azt lesni,

Hogy a végzet

Mit végzett;

Tétlenségre vadászik

Az enyészet.

——–

Mindig akad aktuális

Túlerő,

Mégis mindig lesz

Valamilyen

Jövő.

—-

A cechet az ördög

Sose fizeti,

Úgyis meghalunk

Hát: Oda se neki!

—–

Lehet végzet,

Zsarnokság,

Meg félelem;

Örök függetlenségünk:

A Szerelem.

—-

Lélekig

Semmilyen végzet

Sem takar;

Senki sem “szem a láncban”,

Ha nem akar.

—–

Piac

Mint a szarvasünő, vadregényes lelkű, s űzött,
ki az égő csipkebokortól menekül,
tekinteted rám oly erővel nehezül,
hisz lelked szaténja húsomtól lett véres-gyűrött ... 

Nézd, a Hold ezüstpalástja, hogy ragyog!

Udvarát a pompa fénye járja át,

szél zenél repítve méla áriát,

lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.

 Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát

- várni szép mesére félve nem lehet -

mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,

mondj imát, becézz, te régi jóbarát.

Árvalányhaj a domboldalon

A kék égbolt keleti horizontján,

káprázatos fényárban fürdik a reggel.

Lankás domboldal sziklasivatagán,

árvalányhaj hullámzik lágyan, selymesen.

Szellő fésüli hamvas szőkeségét,

Hegyóriás, rideg havas,
a fenséges égbe néz fel,
Isten tudja, milyen magas,
csúcsa ködfelhőben vész el.

Jeges sziklák meredélye,
melyet ezer gleccser átsző,

Mysty Kata:
Érted tenném

Ha megtehetném....
fák évgyűrűit húznám minden ujjadra,
  koronájukba pólyáltan őrizném álmod;
  ágak közé rejtve szerelmünk fészkét...
Levélzöldből préselnék gyógyító erőt,
hogy föltámasszam a majdnem halott jövőd,
és beültethessem életfacsemetékkel
lélektemetőd.

A magyar szó Istenáldás,
lélekmanna, fennkölt ima,
ezüst tálból ízes mártás,
tokaji bor, testes, sima.

Benne hősi múltunk nyarát
sűríti a magyar lélek;
csiszolt gyémánt, ezer karát
ragyogása - csillagfények.

Tarsolylemez rézverete,
napkeleti ötvösremek,
biztos szemnek dicsérete,
s kéznek, amely meg nem remeg.

Magyar tenyér szorítása,

E puszta földbe régen,
mint gyom kapaszkodott meg;
finom növény a végek
gyepűin elnyomott lett.

Csodákra várt e nemzet,
ez élhetetlen, kényes,
nem összefogni termett,
vad, hetyke, szenvedélyes.

De ráfizetve jórészt,
keresztutakhoz érve,
sosem tanult  a jónép,
sosem hajolt az érvre.

Történelembe hány mű,
és hány poéta írta:
- Vigyázz! – s csapott a ménkű,
és elfogyott a  tinta.

„Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól." (Példabeszédek 23:16)

Mysty kata

Az öröm hangjai