Elszabadulva a múlt vonatából
félem a bajt, de remélem a jót.
Lángol a szív szava, éget a vágytól,
mert ez a föld, ez az ég; takaróm.
Rám nehezült ez a sors, ez az élet.
Nyögve, nyüszítve tolom szekerem.
Tűnik a szép, s vele hunynak a fények;
már a sötét dominál egemen.
Itt van a jó, de eloltja a szólam;
- Többet akarj! - Nem elég ez az ég!
Hát akik állnak a vám előtt sorban
nem magyarok? Nekik ez mocsadék?
Az égre nézve végre álmodozhatok,
az este hűs nyugalma szórja kincseit,
a bú, s a bánat elkerül, ma nincsen itt,
ragyogva sejtető a fény, mi áthatott.
A bánat éjszakába fúlva elhagyott,
a Hold - az égi büszke herceg - átölel,
ezüst a fénysugár mi messze és közel,
ezernyi csillag őriz, árva nem vagyok.
Imába foglalom ma áldva sorsomat.
Ki az, ki vágyva lenne mindig énvelem?
Nevét a csöndbe súgja már a gondolat,
örökre itt marad varázsa, s ég nekem
Selymes hálót szőttél,
nekem készítetted,
sötét csápjaiddal
reám terítetted.
S hagytam, mert úgy fáztam,
jólesett a meleg,
furcsa ragadós volt,
de én hittem neked.
S mikor ráébredtem
hálód fogságában,
hogy áldozat vagyok,
vergődtem csapdádban.
Nem akartam mást, csak
mielőbb meghalni,
s te, hogy kedvemre tégy,
elkezdtél felfalni.
Tudom, hogy a hó alatt van az ország, és ma nemzeti ünnepünk van, de a mai nap nekem másként ünnep: ma indult el első könyvem reklámkampánya.
Azoknak, akik figyelememmel kísérték itt munkásságomat:
És a reklámhadjáratnak (amely saját munka az utolsó tollvonásig és ötletszikráig) köszönhető bővülő rajongótábor (meg kell küzdenem a szivecskéket küldözgető szép lányokkal is - ennél rosszabb dolgom ne legyen):
Hatvannyolcadik rész
A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.
Ne rettenj meg!
Ne rettenj meg rémhírek hallatán,
ha meginogni látszik a világ,
hűséged mindenkor legyen szilárd,
bizalommal állva hit talaján!
Jönnek szomorú, gyötrelmes napok,
földrengésről, háborúkról hallasz,
Hamis Krisztusok ámítanak majd,
tarts ki, menj tovább igaz utadon!
Ha mindenütt hangzik az igaz szó,
Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,
Add vissza levegőm,
melyben élhetek,
csontig hatoló
fájdalom létemet,
ne legyek árnyék!
Add vissza a levegőt,
melyben fürdőzhetek,
s hagyd, hogy eső
mossa át lelkemet.
Add vissza a lebegést!
Áldott pillanatok
Véget sose érnek;
Egyedül miattuk
Lehet szép az Élet.
——-
Az áldott pillanat
Csodás lelki béke;
Fényben úszik létünk
Minden szép emléke.
——-
Érezzük, hogy van értelem,
Szeretet, cél…
Hogy minden ember egy
Közös világban él.
—–
Áldott pillanatban
Felragyog a Lélek;
Soha semmi el nem vész,
Fontos az Élet.
—-
Fény ragyog a hűvös
Anyag-éjszakába,
Aki egyszer érzi,
Már nem élt hiába.
—-
Pereméről nézem
Pereméről nézem e világot,
a ballagó idő oromzatán.
Búsan, elmerengve meg-megállok,
vajon miért az örök rohanás?
Megértettem már az idők szavát,
nem áltatom magam ábrándokkal.
Követem igaz hit sugallatát
amíg lelkem e porhüvely foglya.
E világ kincse már nem ejt rabul,
Ady Endre honosította meg a kifejezést: “irodalmi írók”. Kosztolányi vérig sértődött miatta, de a fogalmat már sokkal korábban pedzegették, voltaképpen már Petőfi némelyik megjegyzése is erre a típusra vonatkozott.
Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.
Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.
Mysty Kata :
Aranyszabályunk
Álmod én voltam,
Lettem tévedésed,
Nehezen értem...
- lelkembe vésted,
szíved szerelmét.
Magadra hagytalak,
hiába szerettél.
Fájása édes még.
Nem reméltem,
magam elítéltem;
meddő várakozást,
minden halasztást.
Téli kirándulás
Oly hívogató a tél csendvilága,
lelket érintő a természet álma.
Bátran dacolva dermesztő hideggel,
útnak indultam januári reggel.
Hulló hópelyhek táncoltak a széllel,
arcomhoz értek játszi könnyedséggel.
Lombfosztott fáknak szőttek csipkefátylat,
vagy a föld ölén vettek puha ágyat.
Valami feszül odalenn,
talán a tenger csíra az,
reménylőn’ várva víg tavaszt,
mint Napnak árja odafenn.
Valami feszít engem is,
ismerős, édes zsibbadás,
bizserget lenge, friss varázs -
csalóka szívem el ne hidd!
Valami bomlik, széthasad,
kitörni készül új erő -
genezis, élet bújj elő,
Hajnalban,
Reggel,
Délben és este,
Alkonyatkor,
Pirkadatkor,
A nap minden
Órájában,
S annak percében,
A világ minden
Részében,
A Földön, az égben,
A csillagokban,
A Napban,
A Holdban,
Óceánban,
Ragyogásban,
Sötétben,
Esőben,
Szélben,
Sűrű hóesésben,
A fákban,
A rétben,
A mozdulatlanságban,
Örök körforgásban,
Minden egyes dalban,
S a gyönyörű
Keringőmet leintették,
dallamát ízekre szedték,
sáros ággal megdobálták,
s lelkemet porig alázták.
Magyar lelkem berzenkedve
subáját magára tette,
sarkon fordul sebbel, lobbal,
s hangszerét újra hangolja.
Nem kell nektek a dudaszó?
Lélekzengő szép magyar szó?
Nem értitek a nyelvemet?
Míves boltban nincsen helye?
Nem baj subám fordulj, mordulj,
csácsogónak eldaloljuk,
milyen módi jár most itthon,
mik a dalok hetyke csúcson.
Már nem kell,
hogy menj előttem,
mert nem biztos, hogy követlek!
Már ne gyere utánam,
mert nem biztos, hogy vezetlek,
csak gyere mellettem,
mint párhuzamos érintés.
És találkozunk egyszer
a simatükrű víz partján,
Búcsúzó Télre jön Tavasz,
A rész így lesz egész,
Az Isten erre mosolyog,
Költségre mit se néz.
—–
Ha pénzen múlna, a Tavasz
Sohase jönne el,
Gyilkolna jelent és jövőt
Az olcsó fagy-lepel.
—-
A teremtés csak szent öröm,
Nincs kamat, osztalék,
S a szent piac csak oda tesz,
Ahol már van elég.
—–
Mint friss erdő fái között
Levágott, száraz ág,
A tavaszban gyönyörködik
Az életunt világ.
—–
Bár tavaszban áll a világ,
Nincs itt romantika,