Híd a folyón
Beküldte Mysty Kata - 2013, március 19 - 17:12
Mondd, mi végre bújsz rideg hallgatásba?
Kin állsz bosszút ezzel? Csakis magadon!
Lépj át háborút szomjazó haragon,
és ne neheztelj az egész világra!
Szíved mi miatt szakadt darabokra?
Nem te voltál az, ki megint félre állt,
- miközben égi-szerelem téged várt -
s vágytál oly önzőn, földi-angyalokra?
Nap - támadat
Pusztában kiáltó szó elhallgattatott,
hogy felette győzött, elhitte az álnok.
Ám helyében új szó még tisztábban hangzott,
erőszak elbukik, nem győz igazságon.
Nap - támadat tisztán a sötétben ragyog,
világosságot gyújt lelkek kútmélységén.
Látókká válnak, kik tévelyegtek vakon,
Fagyra jött egy nyári zápor,
mennydörgött az Isten hosszút:
Ember, lehetsz szorgos, bátor,
Tollamon futnak az utak keresztbe,
sok ágyban járt már, hol kérdezték: szeretsz-e?
húztalak magammal sárban, és rögök közt,
közben Ti démoni álarcban röhögtök,
Ti, mind, kik néztetek engem titokban,
Ezernyi pompának
vagy te birtokosa.
Koncnak dobod léted,
játékként a fénynek,
színekben megbúvó
érett, fáradt bölcsnek.
Minden selymed,
múló sejthomállyal
lepereg a földre;
égkönnyében úszva,
vadszelek sodrában
hópárnába bújva,
új élet csíráját
hordozza magában.
Fejed hajtod
sárarany- párnádra,
Halk dal-imát dúdolsz,
Nyarat búcsúztatod.
Rebbenő lélekkel,
pergő leveleddel
ágyat vetsz a télnek,
felzendül az ének.
Álmában az avar
Mysty Kata: Tógában
Idén nem volt zászlótenger,
Csak jeges téli gőzhenger.
—–
Nem érkezett nyakra-főre,
Tudni lehetett előre.
—
Mégis a hosszú hétvége
Sokakat csábított jégre.
—-
Az elakadt kocsisorok
Között cudar szél kavarog.
—-
Március téli idusa,
Tavasz helyett jeges tusa.
—-
Vitéz szónoklatok helyett
Van-e tevékeny szeretet?
—–
Most nem elég a kokárda,
Akad-e segítő gárda?
—-
Az a nemzeti ünnepünk,
Amikor magunkért teszünk.
—-
Elemek harca
Tél s tavasz találkozás friss kikelet hajnalán,
tél maradna még, ám a tavasz már kapuban áll.
Zúg a szél, vad vihar, két ellenfél vívja harcát
győzelem vajh kire vár, ki lesz a győztes csatár.
Erdő fáin csillogón még a dér s fagy virágzik
a tél most utolsó csepp erejét megfeszíti.
Sűrűn hullnak a földre dermedt pehelykönnyei,
A parti fák alatt a bús magány tanyáz,
a vén pad árva, hó takarja - ráfagyott,
befedve, csendbe rejtve régi bánatot,
s jegekbe zárva láva-nyári éjszakát;
de várni oly nehéz, s az ember elmereng,
- a szív, ha fáj, a színvilága megfakul -
s ha álmodón a régi percbe visszahull,
a dallam újra cseng, a múltja feldereng.
Ó, Sors, ne adj nekem oly alkalmat,
mely - mint tolvajt szül – hőssé tesz engem!
Legyek szerény, észrevehetetlen,
ahogy vízcsepp rejlik a fellegben.
Mezei gyom legyek; fűszál réten;
kavics, mit Duna partja tartogat;
szálló darvak V alakjában ék,
ne kelljen vérig vívnom harcokat!
Nekem te olyan vagy írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.
A minden nem jelent itt mást;
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,
vagy bármit, ha úgy van ingerem,
s a jutalmam így mindig elnyerem.
Számomra ez kegy, íz, varázs,
s ha az ész nem henyél,
kitartó munkával sok mindent elér.
Az alkotó öröm van velem,
gyönyörű érzés, régen ismerem.
Az én szívem árva
- így szól a Tavasz -
ha vonzana zárda,
nem lenne panasz.
Belépni bárkit engedett,
de kijutni nem lehetett,
csak ha ott mentünk mellette,
s rászóltunk néha: - Helyedre!
Nem bírt bringást, egyenruhást,
acsarkodva szidott postást,
bátorságát fitogtatva
a szemetest is elkapta.
Bár nem mutatta a neve,
ily vitéz volt a jelleme.
Ám a jó gazda óhaja
engedelemre szoktatta.
Morogva, nyíva tűrte hát
lábatlankodni, kit utált.
Volt egy szoknyás, ki szederjes
lábától lett ellenszenves,
Trónját vesztett Tél király,
Újra sorompóba áll,
Talán bizony eltökélte:
A farsangért bosszút áll.
—-
Márciusnak idusán
“Talpra magyar” ritmusán
Erőszakos hóvihara
Egy országot vert kupán.
—–
Sírnak-rínak az egek,
Felhő-függöny szétreped,
Márciusi hó-tömkeleg
Lepi be az ünnepet.
—–
Tél röhög az ablakon,
A síkság: fehér flakon;
Tízezernyi honfitársunk
Fogságban az utakon.
—-
Megszálló jeges horda,
Haláli fehér forma;
Dezső Anna: Téli kép
Mysty Kata
Tavaszra tél
Itt összefér a víz s a tűz,
két fontos lételem.
Kicsiny Lucánk ma gondot űz,
szemében értelem.
A vénülő jó nagyszülő
felejti száz baját,
Ha lelkem háborgó tenger
és villámok sújtják minden felől,
csendre vágyik.
Tajtékjai, ha összecsapnak,
s kötelékei hangos robajjal
tépik szét magukat,
lelkem csendre vágyik.
Meglelni saját hangját,
s visszanyerni ítélni képes erejét
lelkem, csak a csendre vágyik.