Nap - támadat
Pusztában kiáltó szó elhallgattatott,
hogy felette győzött, elhitte az álnok.
Ám helyében új szó még tisztábban hangzott,
erőszak elbukik, nem győz igazságon.
Nap - támadat tisztán a sötétben ragyog,
világosságot gyújt lelkek kútmélységén.
Látókká válnak, kik tévelyegtek vakon,
Fagyra jött egy nyári zápor,
mennydörgött az Isten hosszút:
Ember, lehetsz szorgos, bátor,
Tollamon futnak az utak keresztbe,
sok ágyban járt már, hol kérdezték: szeretsz-e?
húztalak magammal sárban, és rögök közt,
közben Ti démoni álarcban röhögtök,
Ti, mind, kik néztetek engem titokban,
Ezernyi pompának
vagy te birtokosa.
Koncnak dobod léted,
játékként a fénynek,
színekben megbúvó
érett, fáradt bölcsnek.
Minden selymed,
múló sejthomállyal
lepereg a földre;
égkönnyében úszva,
vadszelek sodrában
hópárnába bújva,
új élet csíráját
hordozza magában.
Fejed hajtod
sárarany- párnádra,
Halk dal-imát dúdolsz,
Nyarat búcsúztatod.
Rebbenő lélekkel,
pergő leveleddel
ágyat vetsz a télnek,
felzendül az ének.
Álmában az avar
Mysty Kata: Tógában
Idén nem volt zászlótenger,
Csak jeges téli gőzhenger.
—–
Nem érkezett nyakra-főre,
Tudni lehetett előre.
—
Mégis a hosszú hétvége
Sokakat csábított jégre.
—-
Az elakadt kocsisorok
Között cudar szél kavarog.
—-
Március téli idusa,
Tavasz helyett jeges tusa.
—-
Vitéz szónoklatok helyett
Van-e tevékeny szeretet?
—–
Most nem elég a kokárda,
Akad-e segítő gárda?
—-
Az a nemzeti ünnepünk,
Amikor magunkért teszünk.
—-
Elemek harca
Tél s tavasz találkozás friss kikelet hajnalán,
tél maradna még, ám a tavasz már kapuban áll.
Zúg a szél, vad vihar, két ellenfél vívja harcát
győzelem vajh kire vár, ki lesz a győztes csatár.
Erdő fáin csillogón még a dér s fagy virágzik
a tél most utolsó csepp erejét megfeszíti.
Sűrűn hullnak a földre dermedt pehelykönnyei,
A parti fák alatt a bús magány tanyáz,
a vén pad árva, hó takarja - ráfagyott,
befedve, csendbe rejtve régi bánatot,
s jegekbe zárva láva-nyári éjszakát;
de várni oly nehéz, s az ember elmereng,
- a szív, ha fáj, a színvilága megfakul -
s ha álmodón a régi percbe visszahull,
a dallam újra cseng, a múltja feldereng.
Ó, Sors, ne adj nekem oly alkalmat,
mely - mint tolvajt szül – hőssé tesz engem!
Legyek szerény, észrevehetetlen,
ahogy vízcsepp rejlik a fellegben.
Mezei gyom legyek; fűszál réten;
kavics, mit Duna partja tartogat;
szálló darvak V alakjában ék,
ne kelljen vérig vívnom harcokat!
Nekem te olyan vagy írás,
mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.
A minden nem jelent itt mást;
tollat óvó tenyér
hófehér papírra meséket regél,
vagy bármit, ha úgy van ingerem,
s a jutalmam így mindig elnyerem.
Számomra ez kegy, íz, varázs,
s ha az ész nem henyél,
kitartó munkával sok mindent elér.
Az alkotó öröm van velem,
gyönyörű érzés, régen ismerem.
Az én szívem árva
- így szól a Tavasz -
ha vonzana zárda,
nem lenne panasz.
Belépni bárkit engedett,
de kijutni nem lehetett,
csak ha ott mentünk mellette,
s rászóltunk néha: - Helyedre!
Nem bírt bringást, egyenruhást,
acsarkodva szidott postást,
bátorságát fitogtatva
a szemetest is elkapta.
Bár nem mutatta a neve,
ily vitéz volt a jelleme.
Ám a jó gazda óhaja
engedelemre szoktatta.
Morogva, nyíva tűrte hát
lábatlankodni, kit utált.
Volt egy szoknyás, ki szederjes
lábától lett ellenszenves,
Trónját vesztett Tél király,
Újra sorompóba áll,
Talán bizony eltökélte:
A farsangért bosszút áll.
—-
Márciusnak idusán
“Talpra magyar” ritmusán
Erőszakos hóvihara
Egy országot vert kupán.
—–
Sírnak-rínak az egek,
Felhő-függöny szétreped,
Márciusi hó-tömkeleg
Lepi be az ünnepet.
—–
Tél röhög az ablakon,
A síkság: fehér flakon;
Tízezernyi honfitársunk
Fogságban az utakon.
—-
Megszálló jeges horda,
Haláli fehér forma;
Dezső Anna: Téli kép
Mysty Kata
Tavaszra tél
Itt összefér a víz s a tűz,
két fontos lételem.
Kicsiny Lucánk ma gondot űz,
szemében értelem.
A vénülő jó nagyszülő
felejti száz baját,
Ha lelkem háborgó tenger
és villámok sújtják minden felől,
csendre vágyik.
Tajtékjai, ha összecsapnak,
s kötelékei hangos robajjal
tépik szét magukat,
lelkem csendre vágyik.
Meglelni saját hangját,
s visszanyerni ítélni képes erejét
lelkem, csak a csendre vágyik.
Elszabadulva a múlt vonatából
félem a bajt, de remélem a jót.
Lángol a szív szava, éget a vágytól,
mert ez a föld, ez az ég; takaróm.
Rám nehezült ez a sors, ez az élet.
Nyögve, nyüszítve tolom szekerem.
Tűnik a szép, s vele hunynak a fények;
már a sötét dominál egemen.
Itt van a jó, de eloltja a szólam;
- Többet akarj! - Nem elég ez az ég!
Hát akik állnak a vám előtt sorban
nem magyarok? Nekik ez mocsadék?
Az égre nézve végre álmodozhatok,
az este hűs nyugalma szórja kincseit,
a bú, s a bánat elkerül, ma nincsen itt,
ragyogva sejtető a fény, mi áthatott.
A bánat éjszakába fúlva elhagyott,
a Hold - az égi büszke herceg - átölel,
ezüst a fénysugár mi messze és közel,
ezernyi csillag őriz, árva nem vagyok.
Imába foglalom ma áldva sorsomat.
Ki az, ki vágyva lenne mindig énvelem?
Nevét a csöndbe súgja már a gondolat,
örökre itt marad varázsa, s ég nekem
