…amott meg nézz a völgybe le;
olajfák érő gyümölcse
szürkészöldebbre festi át
a nyárvég porvert tónusát.
Tisztább napokban támfal a
hegy lépcsőződő oldala,
s libbenő párák fedezik
katlanát, ha főn közelít.
Keskeny öszvércsapás ered
völgyi falvak háta megett,
hol népe ajtókeretre
Isten bárányát szegezte.
Szemöldökfák bús kegyura
egy málló falú templomra
régóta mord arccal tekint,
ősz papjuk olykor rálegyint.
Ott fenn az olajfák hegyén
Ott fenn az olajfák hegyén ó, Uram,
éji órán küzdve a fájdalommal,
imádkoztál könyörgőn, térdre hullva,
készültél már keresztáldozatodra.
Ó, Uram, könyörgésed mily emberi ,
Az élet cudar, és szüntelenül zavar a tudat,
hogy homályos útvesztőiből nem találsz kiutat.
Elvakít, kápráztat, csal, és fényben áztat,
be ne dőlj neki, csillogása talmi, figyelj,
mert bele fogsz halni, mikor dönteni kell...
Egy “kis nemzet” irodalma nem akkor hoz létre egyetemes érvényű művet, ha buzgón majmolja “nagy nemzetek” irodalmának aktuális divatjelenségeit, hanem csakis akkor, ha mer – önmaga lenni. Akkor járulhatunk igazán hozzá a nagy egészhez, ha “műveljük kertjeinket”, a magunkét.
Szinte minden korban akadnak azonban olyan tollforgató társaink, akik – a kortárs hazai írások koncepció nélküli pocskondiázása mellett – buzgó nyáladzással magasztalják és utánozzák a divatos külföldit, eközben pedig rendkívül széles látókörűnek képzelik magukat.
Akkor még nem tudtam mit is ér a szó,
s nem tudtam azt sem, mit illik, mi való,
bohókás Nagyapám miről is mesél,
míg szőke fürtömet csigázta a szél.
Nem hittem el azt, hogy elhagy valaha,
eljön majd a perc, és elakad szava,
- játékból hódolva sose "kalapol"-
s fentről hallgatja a dalom valahol.
Miért e csend a messzeségben,
mi végre bújsz a fal mögé,
dalolsz-e még a tarka réten,
az égre nézve Nap fölé?
Hazudva, néma büszkeségben,
mit ér a méla hallgatás?
Alkoss a szó igaz hitében,
a léted ez - mi volna más?
Feladni gyávaság a múltat,
akarni, hinni kell a jót,
A gyáva lopva falra ír,
uszít; de tűr a régi kő,
ha őszi, téli pára sír,
lemossa majd a vén idő.
De józan elme őrzi azt,
mi boldogít az ég alatt:
Mostanság könnyeim visszafelé folynak,
vége se, hossza nincs sajgó fájdalmamnak
Elönti agyamat sós könnyek tengere,
s úszik benne múltunk sok-sok története
Mily kár, hogy idő visszafelé nem megy,
tán egyszer a tér-idő ennek utat enged
Mások mondják sokszor, van amit megbánnak
én soha, hogy tudtam őt gyernekim apjának
Társam volt Ő mindig, fáj, hogy bántottam
Hiányzik oly nagyon, hisz őrangyalnak tudtam
Igazsága, kitartása emberségre épült,
Megszületett !!!!!
Még a nyomdászok is azt mondták, hogy ez egy csodálatos gyermek :)
Papíron minden rendbe’ van:
Szép, délceg számsorok;
A számnak nem fáj semmije,
S a gyomra sem korog.
—–
A Lét nem kellem, nem öröm,
Nem fény, nem grácia;
Az Élet lényege csupán
A bürokrácia.
—–
A szépen hizlalt űrlapok
Szent rendje már bevált;
Ezek pótolnak mindenütt
Életet és halált.
—-
Papíron minden rendbe’ van,
Űrlap-gyártásra fel!
Semmi a világ-rubrikát
Nem sodorhatja el.
—–
Így minden olyan egyszerű,
Aggódni sose kell,
Mysty Kata
Az olajfák hegyén
"Mennyei helyen, ott van a helyem.
Egyedül a csenddel, egyedül Istennel.
Atyám, ha akarod, népedet el nem hagyod;
Te megteheted, a megtorpanókat is vezesd!
Ne a mi akaratunk legyen, csakis a Tied:
- kérem e hegyen."
Angyali erőd új erőt kínál,
izzadó vércseppjeid, s a kínhalál.
„Mottó:
Az igaz bölcs:
Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égre,
míg üres, ám ha megért, földre hajlítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek,
míg a teljes eszű bölcs megalázza magát”
(Kodály-Bicinium-ból)
***
Vers nélkül nem maradhatok,
nekem rímbe nőtt a szó
Társaim és barátaim vagytok,
veletek élni oly jó
Gondolat virágok nyílnak,
bennetek nő pillanatnyi öröm
Helyt adtok ki nem élt vágyaknak,
ürességet kitöltve, míg fejemet töröm
A hallgatást senki meg nem érti,
csöndes öreg árnyékom homályba veszne
Míg a múlt árnyai álmomban is kísértnek,
üres papiromat, mind verssel írnám tele
Mysty Kata
A tavasz muzsikusai
Vízre hulló fény remegőn ficánkol,
álmot old tükrén, csuda fénybe' játszik.
Látsz-e, fénylő Hold, szemeimbe' vágyat?
Tűzben elégek.
Nincs ma nyugtom sem, sodor, űz egy álom.
Földi léted vágyteli édes emlék.
Látva szárnyad, védj vele, bűvös angyal!
Égre emelj fel.
Nálad élnék már, vigaszom te lettél.
Várok én is rád örökös reménnyel
égi szépség, vedd el a rút magányom,
zendül a lelkem.
Alszik a lámpás, éj tüze ég csak, lobban az égalj,
lángra kapott. Tűzcsóva süvít - mint égbeli méhraj -
s elcsen a Holdból kis darabot. Majd Föld fele fordul
- pulzusa gyorsul - s látva a sírját, könnye kicsordul.
Kiég a Föld, halál kaszál,
nyomában holt levél zörög,
a múlt emléke porba száll -
a vers még él. A vers örök.
Itt- a faluszéli legelőn
eladta magát az Isten
megtört szíveknek temető
lett ,mert hely, máshol nincsen...
Csendesen alszik a város,
szikkadt dobozokban sörszagú
lehelet ásít. Kényelmetlen az árok...
A lélek tisztulni vágyik.
Szürke köd mögé bújtak
az ismeretlenek, s nem nevettek.
Arcukra nőttek az álarcok,
amit otthon, majd levetnek…
Vádolhatjuk márciust,
Mégse lesz tavasz…
—–
Vádolhatjuk
Tél-izmussal,
Fagy-izmusssal,
Ilyen meg olyan izmussal,
Mégse lesz tavasz.
—–
Gyűlölhetjük márciust,
Mégse lesz tavasz…
—-
Gyűlölhetjük
Acsarkodva,
Habzó szájjal
Szitkozódva
Mégse lesz tavasz.
—-
Milliókat költhetünk
Mégse lesz tavasz….
—-
Dollárhegyek,
Pénzkötegek,
Vérszomjas
Kamat-seregek;
Mégse lesz tavasz.
——
Minden tavasz mindig titok;