Ablakom alatt még szendereg az éjjel
Takarózik a csend, néma sötétséggel.
Félarcú Hold sanda álmos kis mosollyal,
Bújócskát játszik a kelő pirkadattal.
Tavaszi szél halkan ablakomon zörget,
IIt van a kikelet, ne aludj már többet!!
Gondolataim még álmom körül járnak
Pihennék még, mert a hajnalok úgy fájnak.
Itt e vidám dal, nézd a kezemben!
Összeszorítom, teste se' rezzen.
Rázogatom, hogy nőjön a kedve,
átdobom aztán; át a kezedbe.
Hogyha kibontod, szárnyal a dallam.
Szép szemedért ezt most neked adtam,
Kimondva végre annyi év után
- előtted állva oly riadt-sután -
ne hidd, hogy egyszerű a szó nekem!
Merem remélni még a szép napot;
ki annyi jót, de rosszat is kapott.
Hiába tűr a perc, a szín veszít,
az éj sötét - ma tünde fénye nem ragyog.
A szó ma balga szolga - nem király -
mögötte bánat áll - letört vagyok.
Igen, tudom, ki fogta úgy a sors kezét,
ki mondta vágyva, hogy szeret
- hisz úgy reméltelek, mint a tengerek szelet -
Te vagy menedék
Törzsednek vagyok gyenge hajtása
óh, örök élet virágzó fája.
Nedveddel táplálsz, vihartól megvédsz,
vadhajtást metszed, miként jó kertész.
Hozzád tartozni, oly nagy boldogság,
nincs mitől félni, karod biztonság.
Átölel engem, bajok hulláma
nem ragad el, bár erős sodrása.
Szél s víz csendesül, hallgat szavadra,
mindennek égen, földön Ura vagy.
Te kezedben van a kormánykerék,
Hetvenegyedik rész
Hogy erről a pontról továbbléphessünk, le kell szögeznünk néhány dolgot. Ezek talán evidenciának tűn(het)nek, mégsem árt hangsúlyozni őket.
Bármennyire is evidenciának tűnnek, észben kell tartanunk ezeket az állításokat, sokkal fontosabbak, mint gondolnánk.
Nézzük tovább:
Szingalézeknél, látomásaik után
kitisztulnak a lég-és hallójáratok.
A nyállal erjesztett alkohol bután
bambává tesz. És ez, kellemes állapot...
Az utolsó kannibál még nosztalgiából evett
kihűlt anyósa kezéből. Elvette tőle
amit görcsösen szorongatott az ökle;
A húsdarab, talán egykoron majom lehetett...
Minden pápuának, és busmannak
örökül hagyta meg az Isten,
Amit ma megehetsz, holnap
arra már szükséged nincsen…
A paradicsommadaraknak
irígyeik nincsenek. Inkább nekik
Szürke homályban
Pelyhesen hullik április könnye,
zúzmara gyöngyét szórja a földre.
Vajon mitől van elkeseredve,
nem ébred vidám ifjonti kedve.
Szürke homályban ébred a reggel,
nem nyílik virág a kopár kertben.
Nem bontakoznak rügyek a fákon,
Virradatra hullott még kevéske
hóharmat a frissebb ébredésre.
Foszlik lassan a tél szürke rongya,
krétajelet mos az égi spongya.
Új színeket keverget a festő,
Ha bú borít, s a bánat űz,
ha hó esik, vagy ég a tűz,
fejembe zsongva szép szavak,
kalandra hívva ringanak.
Feszít a vágy, az ész mesél,
hevít a tűz, a szív zenél
- papírra írva érzelem -
varázsa manna énnekem.
Szavak; dühöngve lázadók,
üres mederbe fulladók -
mit ér a szó, a hang, ha fals,
ki az, ki vágyna csúnya dalt?
Szavak; gyönyörbe fulladók,
sötét világba fényt adók;
igaz hitünkben őserő,
vizek fölötti hídverő.
Téli eső szemereg,
Anyagias pesszimizmus
Halál-hangon nyekereg.
—-
Az Elit? Sűrű kanális;
A tiszta víz: populáris.
—-
Minden kanyar egyenes;
Művészeti világvége
Hirdetője díjra les.
—-
Fent: hazug pátosz-tömkeleg;
Lent: Élet, Feleség, Gyerek.
—–
Nem nyílnak a pipacsok;
Émelyítően szenvednek
Jól szituált ripacsok.
—-
Fent: a nyelv lyukasra fakul;
Lent: tiszta szóval, magyarul.
—-
Fent: rossz külföld-hisztéria;
Egy remek lezárás ennek a hosszú és izgalmas projektnek.
Mindenkinek köszönöm, aki támogatott.
szeretettel
Toma
nagyra a félelmem nő,
asztal alá űz megint.
Ott lehetek istennő,
gyávaságom rám legyint.
Más mossa bennem bűnét,
Ma szájbarágósan közlöd, hogy lehozta a "Közlöny" a hírt
miszerint többé nem költ a gólya sehol, semmire...
Fészket sem rak akármilyen kéményekre, csak
hőtakarékos, duplán szigetelt, béléstesttel ellátott,
szabványnak megfelelő, tetőn túlérő huzatosra...
A szénmonoxid mérgezések egyik kiváltó oka az,hogy
energiatakarékosak a lakások. Hő- híd nem keletkezhet,
igazán penészmentesek a falak...százalékosan elenyésző azok száma,
akik emiatt halnak meg évről-évre. Egy jól sikerült Őszi szüret
Tudatom hasad, fájó az élet,
karcoló könnyet sajtol a végzet.
Sorsomnak terhét görnyedve viszem,
leomlott létem romjait nézem.
Abroncsban szorul fénytelen lényem,
fuldoklok minden magányos éjen.
Érzelmek nyoma szívemnek bánat,
hiánya emészt engemet régen.
Nyomornak, búnak cégére lettem,
kínokkal csordul tele a lelkem.
Jövőmben fogok válaszra lelni,
kiutam fénye feldereng nekem.
Mysty Kata
Húsvét után
Hit visz el az oltalomig,
hit hozhat asztalodra étket,
szívedbe reménységet.
Virágos jókedvet!
Tavasz illatát!
Meleg szívet!
Eleget!
Mysty Kata
Alattomos Ármány!
Álmomban ismét miattad kárhoztam,
ellenem harcod fojtogató; - folytattad!
Bűnöd halmozta bűnöm, fokozta,
álnok róka voltod csak a nyugtom botja.
Ellenség mégsem vagy, alattomos
Ármány! - bár elevenen téped szét
szelíd voltom, ellencsapás nem ér...
Nincs benne semmi örömöd! Akkor meg miért?
Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,
ott maradtam reggelig - emlékszem;
köd szitált, s még kísért az illatod.
S most, hogy itt ülsz velem, és átkarolsz,
nem hagynád, hogy hiába várjalak;
álmomban is elhozott már a sors,
szitálva ránk szűz, csipke-vágyakat.
Szerelmünk friss vetése áldva volt,
