Blogok

Teliholdas éjjelen

Megújul a vén Jelen.

—–

A Hold, a derék rokon

Beragyog az ablakon.

—–

Fent a csillag-miriád

Mond csöndes litániát.

—-

Távol csillag-ormokon

Árad a szent nyugalom.

—-

Az Idő: mély hasadék;

Betölti Kezdet és Vég.

—-

Teliholdas éjszakán

Elcsitul a rossz profán.

—

Új hit, új dallam terem

Teliholdas éjjelen.

Hol van a múltunk érchegye - lángló’ álmai, fényszeme -

hol van a láztűz éjszaka, mért fáj úgy ma az éj szava?

Hol van a "forró" vér heve? - elszállt messzire szél vele -

hol van a boldog, szép ara, hol van vágy buja kéjdala?

Tavaszi zápor volt

villámlott,

könnyű, kis bézs ruhám

elázott.

Feszes, szűz combomra

rátapadt,

titok a testemből

nem maradt.

Mellbimbóm hegyesen

átsejlett,

minden mi rajtam volt

nedves lett.

Viharos léptekkel

épp jöttél,

ruhámra néztél és

nevettél.

Szemednek sugara

pásztázott,

mindent, mi belőlem

átlátszott.

Legeltél testemen

éhes vad,

látszott, hogy igazi

férfi vagy.

Az a kis zápor a

vesztünk lett,

Mint hártyaüveg-tükör, lebegsz.
Valós remény, cukorsüveg,
törékeny máz, csillám, varázs…
Szerelmes láz olvaszt hideg
viaszt. Ha sírsz, könnyed folyó:
belül derül, éled a szó.
Lehet ma már minden mosoly...
Tekinteted néma fogoly,
messze tekint, jövőbe lát,
elővennéd legszebb ruhád.
Ma tűz pirítja meg a szíved,
szeretni fáj, mégis hiszed
lélektükör, ha rebben...riadt...
Megláthatod, ki mögötte van...
Vakít, fényes. Bizonytalan.
Hangja búgó, selymes, kacér,

Mysty Kata

Egy költőbaráthoz

Tőlem nem köszönhetsz el,
mert én nem akarok...
Ha nem vagy itt... is látlak,
hallak, ha nem is szólsz!
Most sem azt kérdezem meg,
ehhez hogy viszonyulsz!?
Belém alkottad magad;
s részemmé lettél, nem
nagy szavak csupán ezek!
Mélyenszántó ekék;
még mostoha idő sem
lehet boronájuk!
 

Néha meglepődünk rajta, mennyire viszonylagos is optimizmus és pesszimizmus…

A pesszimista író természetesen fából vaskarika; hiszen ha valóban végletesen borúlátó volna, ne írna egy sort sem – vagy olyat írna, ami teljességgel alkalmatlan a dialógusra.

Érdekes, mikor ki mit tart pesszimistának. Meg miért.

Benedek András egyszer azt írta, hogy Németh László összes drámája közül a Sámson a legpesszimistább.

Eljött az ébredés

(12 évvel ezelőtti élményre emlékezve)

Nehéz a halállal szemtől - szembe nézni,

szívbe, mint villám súlyt, végére ért az út!

Bénul a tudat, hogy nincs tovább, nem érti,

sors kereke fordult, kifelé áll a rúd.

Sós ízű könnypatak csorog végig arcon,

riadtan reszket a lélek félelmében.

Múló pillanattal tusakodva harcol,

két kezet imára kulcsol még reménnyel.

Múlik a rettegés, árad a nyugalom,

beletörődve már, csend békessége.

 Mysty Kata

  Szorít szíved
 
  Nehéz, nagy súly nyomja;
gondármány átkarolja,
ettől tovább nehezül,
a szív padkájára ül, s
lelked satuba szorul.
 Szorít szíved, levegőt kér
liheg , benne élet él,
    pulzál, amíg meg nem pihen...

Díszletéből eléd pattan a hős, meghajol, bátran udvarol, később átkarol.

Kirakatot rendez a marionett, közben figurázik, talán ki is nevet...

Úgy szeretne, ha lehet, de nem engeded...

Kevély próbababák selyemszaténban,

flitteres tütükben, boákkal, kecsesen pa- dö- döbe szökkennek,

majd letérdelnek...Nőj már fel végre, ne légy gyermek!..

Ez a világ nem a tiéd, kirekeszt!

 Szűk árkádok között lézengnek az éhező sárkányok

lehorgasztott fejjel, vérben forgó szemekkel.

Ha a koncot már markolod, sohase ereszd el...

Ezt a versemet régebben írtam, kicsit "túllihegtem", ma már tömörebben fogalmaznám meg.

Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
minden kósza gondolat nálad vesztegel.
Néma vallomások, vérforraló csókok,
reszkető gyönyörök múltja, te vagy nekem.

Vágyzuhatagot vonz, mézédes illatod,

Új hiteknek tavasza;

Csőstül ömlik a remény,

Aki tiszta tud maradni,

Naiv legyen, vagy

Szerény.

—-

Ez a tavasz tiszta még,

Csak a világ eszelős;

Aki boldog tud maradni,

Naiv legyen, vagy

Erős.

—

Magyar tavasz – tétova,

Hosszú télben átfagyott;

Másutt a pusztításunkra

Verik már

A tamtamot.

—-

Új hiteknek tavasza,

Remény-termő illatok;

A most születő Jövendő

Nagyon gyenge, és

Vacog.

—

Új hiteknek tavasza,

Nem tudtam, miért tündököltél,
hogy fehér arcod rózsa lett…
A határszélen úgy örültél,
hogy sugárzásod körbevett,
 
és mind az arcok felderültek,
komor ellenőr is viháncolt…
Szelíd birkává lényegültek
- míg fejem törtem -, bősz fináncok.
 
Szerelem? Siker? Hipotézis,
nem tudom még, hogy mi okozta.
De fénylő arccal lépek én is
az örömödtől boldog sorba…

Csak szólj

nevetve

szórj sót

fejemre

jó szót

üzenve

baljós

jelekre.

Szó- szót

kövessen,

csak bók

jöhessen

vagy csók

csöppenjen.

Kancsók

ha töltve

macsók

karöltve..

Csángók

ma zöldben

zászlók

a földben...

Száll hó

fehéren

angyal

fehérben.

A Nappal

beérem

ha forrna

a vérem...

Nem holt,

csak éled

a hold

az égen...

Nincs só

kenyérben

izzó

Mondd, honnét tudod Te,

lelkem kódjait,

mit még ezer éve

elrejtett kulcs se nyit,

s Tőled elég egy szó,

s tárul az ajtó!

Mondd, miből gondolod,

hogy ehhez van jogod,

hisz leplem lefejtve,

lemeztelenítve,

oly védtelen vagyok,

mint fenn a csillagok!

Mondd, mért’ nem szégyellem,

hogy amit csak akarsz,

azt teszel velem,

mert annyira

kellesz nekem,

hogy már nincs büszkeség,

nincs kegyelem.

Mondd, mi lesz így velem,

  Mysty Kata
 Nem borzolja szűzi szél


 Alkonyi ég, mondj még mesét,
 nézd lenn a sima víz tükrét,
 nem borzolja szűzi szél...
 Merüljünk együtt bele még,
 csobbanó csöpp majd beszél...

Tavasz van, és újul már

A falevél,

Nem mindenki próféta,

Aki beszél.

—–

Csendben felöltözködnek

Megint a fák,

Nyújtózkodva ásítozik

A világ.

—-

Végre tavasz. Az alkonyat

Kellemes.

A politika nagyszájú

Ószeres.

—–

Süt már a Nap, az enyhe szél

Port kavar;

Csak az emberi fejekben

Van zavar.

—-

Tavaszodván, csilingel

A sok virág;

S tömjénezi önmagát

A butaság.

—-

Bamba felhők szállnak

A világ felett;

Ki értünk élt, értünk halt

Ne halkuljon el a hang,
zengje az igazságot!
Ne némuljon a harang,