Ma úgy feszít a lázas vágy,
zizzen a papír, selyme lágy,
forrongva zsibong mindenem,
muszáj most írnom énnekem.
A toll szorít, ahogy fogom,
vagy én szorítom, nem tudom,
de meg kell tennem, éhezem;
igen, ez, ami kell nekem!
Hogy miért írok nem titok,
mert gyönyör az, mit adni fog,
az érzést annyira ismerem -
hát add sokáig, Istenem!
Ám ha majd egyszer, én Uram,
lezárnád mégis, szép utam,
s fényes kegyedet elvennéd,
A tegnap volt...
A tegnap volt történelem,
miérten hagy
Miérteket!?
Sok igazság,
hallgatagon
- szendereg
sok sírhalmon.
Tátongó üregekben
múltunk,
nagyon sokan
belehaltunk!
- Nem okultunk!
Hiteltelen
tegnap történelem,
(cserben hagyott
benneteket!)
csak hitelt teremtő:
Hitel terem...
A tegnap volt irodalom,
A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.
Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.
Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. "
Hétköznapi ruhában álltam az útját,
elé térdelve néztem milyen a horizont
ott, ahol lelke az üveghegyen túllát,
és hajlékában minden holt virágot kibont.
Figyeltem csendben homlokának ráncait,
Titkokat rejtő emlékezet
Tanuk azok a sziklák, s kövek,
melyekből várfalak épültek.
Őrzik némán a történelmet,
titkokat rejtő emlékezet.
Szemeid örvényébe veszve,
lopóznék titkon a lelkedbe.
Feledésbe merült régi nyár,
részegítő vágyunk merre jár?
Hamis álmok, bús rabja vagyok.
Kegyelmet tőled sosem kapok?
Szeretni téged nincs is jogom,
Szürkén fájnak az egek,
A levegő reszketeg.
—–
A Nap fénye bágyatag,
A horizont hallgatag.
—-
Lomha sötét tónusok
Basszus árnyéka susog.
—-
Az öreg Föld élveteg,
Élvezi az éveket.
—
Rossz vehemens tegnapok
Halvány árnyéka nyafog.
—-
A szél vad imát rebeg,
Dúdolják a fellegek.
—–
Ég a Földdel szembesül,
Egész világ megfeszül.
—–
Szürkén fájnak az egek,
Nyári szkepszis szemereg.
—-
A Mindenség tarka rét,
Izzik az ég tava, csillagok égnek,
csóva süvít tova tűzszekerén,
lobban a láng, rezeg égbeli mécses,
üstöke fénylik a Hold peremén.
Hullik a mélybe ma vágya az éjnek,
s vissza a Mennybe sugár fonalán,
sóhaja szívnek, a láza reménynek,
tömve a fülke a vágy vonatán.
Röpke az útja, de lángol a fénye,
álma nem érheti tán soha el,
hullva a sors puha, lágy tenyerébe,
Föld lesz a sírja, ha halnia kell.
Izzik az ég (2)
Mikor eljött a hajnal
lágyan betakartál,
óvatos-féltőn
fölém hajoltál,
nem aludtam én sem,
de szemem csukva maradt
- így jobban érezhettem
tán az illatodat -
bár tudtam, hogy
menned kell,
mégis reménykedtem,
talán visszafordulsz,
s itt maradsz mellettem.
Mikor az ajtót
csendesen becsuktad,
még egyszer visszanéztél
- mindig így szoktad -
féktelen szívem utánad nyargalt,
téged már nem,
de láttam a hajnalt.
Úgy elsiratlak. Úgy elsiratnálak,
mint agg öreg vének. És megszaggatnának.
Tépnék a lelkem, én lelkedben vájnék…
Hazudnék érted mindent a Halálnak;
Szórnám szemébe fekete könnyem
Viharmadár, messzire szállj,
könnyű szárnyon visszatalálj.
Várlak, mikor zúg az este,
az ég sötétre van festve.
Vad szelek, ha fújnak érted,
várlak még, ha nem is érzed.
Egy politika-falóhoz
Amíg a magyar
a magyar zsebében
motoz vagy kotorász,
kemót csempész bele
saját haza fiának,
a Rák mégis terjed
tovább!
Nő az Idő,
S a szakáll;
Siker jöhet, vagy
Halál.
—-
A Kezdethez Vég dukál,
S a Lét újra sorba áll.
—-
Ötvenegyedik nyaram
Tükrében látom magam.
—–
Nem vagyok semmi fokon
Hatalmasokkal rokon.
—–
Nő az Idő,
S a szakáll;
A Jelen glédában áll.
—–
Van Szerelmem,
Van Családom,
Van két csodálatos
Lányom.
—-
Van jó Társam
Földön-égen:
Anikóm,
A Feleségem.
—–
Van házam,
És van kenyerem,
Mélytüzü borral űzd el a gondot,
csurran a kancsó, telt a pohár.
Hagyd el ez egyszer bánatod otthon…
Pajti! a szőlők mákonya vár!
Nincs szerető, ki szebb vigasz útra,
drága barát, víg szája, ha jár.
Hajtsd fel a kancsót! Félre ma búval,
Pajti! a szőlők mákonya vár!
Karcos az íz, vagy cseppje is Éden?
Óbor! az ízben nincs ma határ.
Ódon a tipró-kádam a mélyben,
Pajti! a szőlők mákonya vár!
Mysty Kata
Úgy becsülöd meg....
Ha ma könnyeidben a bánat elmerül,holnap
arcodra ismét a derű örömrózsája vetül.
Úgy becsülöd meg leginkább napjaid,
ha kinyitod önmagadra zárt ajtóid, s beengedsz
minden érzőt, érzést, Érkezőt....s pillanatnyi
féltés övez minden hozzád Megérkezőt.
szerző: Mysty Kata