Blogok

Oly csodaszép vagy Szívzengőm, jöjj már ne sirass el,

Szállj, ha szeretsz még Pillangóm, szólj, mert nekem az kell.

Lágy öleléssel melléd zár él éhe a vágynak

Nyisd ki az ajtót Szeplő-lány, légy fénye csudának...

Cifra szelencéd hadd, jót járjon mindig örömmel

Éj szeme lencsét, patkót lel, várj még, te ne törd el...

Inged alá les holdfénynél száz frissszemü csillag

Kút vize tükröz mélységgel, halld, suttog a visszhang..

Nász lepedőjén csengettyű szól, meg ne riasszon

Szétszakitatlan bokrétát ránk kötne kisasszony?

Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?

Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?

Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.

Kár azt lesni,

Hogy a végzet

Mit végzett;

Tétlenségre vadászik

Az enyészet.

——–

Mindig akad aktuális

Túlerő,

Mégis mindig lesz

Valamilyen

Jövő.

—-

A cechet az ördög

Sose fizeti,

Úgyis meghalunk

Hát: Oda se neki!

—–

Lehet végzet,

Zsarnokság,

Meg félelem;

Örök függetlenségünk:

A Szerelem.

—-

Lélekig

Semmilyen végzet

Sem takar;

Senki sem “szem a láncban”,

Ha nem akar.

—–

Piac

Mint a szarvasünő, vadregényes lelkű, s űzött,
ki az égő csipkebokortól menekül,
tekinteted rám oly erővel nehezül,
hisz lelked szaténja húsomtól lett véres-gyűrött ... 

Nézd, a Hold ezüstpalástja, hogy ragyog!

Udvarát a pompa fénye járja át,

szél zenél repítve méla áriát,

lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.

 Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát

- várni szép mesére félve nem lehet -

mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,

mondj imát, becézz, te régi jóbarát.

Árvalányhaj a domboldalon

A kék égbolt keleti horizontján,

káprázatos fényárban fürdik a reggel.

Lankás domboldal sziklasivatagán,

árvalányhaj hullámzik lágyan, selymesen.

Szellő fésüli hamvas szőkeségét,

Hegyóriás, rideg havas,
a fenséges égbe néz fel,
Isten tudja, milyen magas,
csúcsa ködfelhőben vész el.

Jeges sziklák meredélye,
melyet ezer gleccser átsző,

Mysty Kata:
Érted tenném

Ha megtehetném....
fák évgyűrűit húznám minden ujjadra,
  koronájukba pólyáltan őrizném álmod;
  ágak közé rejtve szerelmünk fészkét...
Levélzöldből préselnék gyógyító erőt,
hogy föltámasszam a majdnem halott jövőd,
és beültethessem életfacsemetékkel
lélektemetőd.

A magyar szó Istenáldás,
lélekmanna, fennkölt ima,
ezüst tálból ízes mártás,
tokaji bor, testes, sima.

Benne hősi múltunk nyarát
sűríti a magyar lélek;
csiszolt gyémánt, ezer karát
ragyogása - csillagfények.

Tarsolylemez rézverete,
napkeleti ötvösremek,
biztos szemnek dicsérete,
s kéznek, amely meg nem remeg.

Magyar tenyér szorítása,

E puszta földbe régen,
mint gyom kapaszkodott meg;
finom növény a végek
gyepűin elnyomott lett.

Csodákra várt e nemzet,
ez élhetetlen, kényes,
nem összefogni termett,
vad, hetyke, szenvedélyes.

De ráfizetve jórészt,
keresztutakhoz érve,
sosem tanult  a jónép,
sosem hajolt az érvre.

Történelembe hány mű,
és hány poéta írta:
- Vigyázz! – s csapott a ménkű,
és elfogyott a  tinta.

„Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól." (Példabeszédek 23:16)

Mysty kata

Az öröm hangjai

Szalmasziveknek éled a lángja,

s jár ma vigyázva éj parazsán.

Könnyü fehéren izzik a lélek,

szív zakatolva ver szaporán...

Lágy lufiálom szelleme elszáll

friss szeretőket felzaboláz.

Annyira vágynak éhhel a szépre

nem riogat ma tűz- tulipán.

Csak bazsarózsát könnyez a harmat

hajnalidőben nyár derekán

Életet ásít, álmai nyílnak,

majd megöregszik szirmaiban.

Lenne vigasság mindig a földön,

lányszerelemben élne  legény…

Elcseni csókját, ajka a forrás,

megmerül abban hűs vizekért.

Először csak a nemlét csendje,

míg megszületsz vagy belehullsz.

Létedért fohászkodsz esengve,

bár tudod, hogy még lehúz

az örvény, s magadat megadván

kilépsz a létező világból,

körülvesz valami űri posvány.

Lent másoknak szerelme lángol.

                   * * *

Így merültem el és újra fel,

lényem némán sorsommal perel,

a gyógyító kés egy darabot

e porhüvelyből kiharapott,

s míg kívülről láttam magamat,

a halálnak voltam nagy falat,

tevékeny szikék, pengék között

Sok a munka,

Május van;

Táncol a természet,

Felhőmosoly,

Virágillat

Nevetésre késztet.

—-

Ébred a Nap,

Május van,

Nyílnak a virágok,

Hajnali, szent csicsergéstől

Elfonnyad az átok.

—-

Sok a munka,

Szent tavasz,

Soká jön a péntek;

Életre kel

Minden tövis,

Ásít a beléndek.

—–

Buzog a vér,

Május van,

Szerelem szikrázik,

Az ördög szájába való,

Aki nem cicázik.

—–

Sok a munka,

Május van,

Nézd mily szép a Hold, palástja, hogy ragyog,

szívünk udvarát a fénye járja át,

lenge szél dalol szerelmi áriát,

lelkem ünneplőben, újra itt vagyok.

Úgy ölelj ma át, mint lomb a parti fát,

higgyem el neked, hogy vége sose lesz,

féltőn nem sebez az ember, ha szeret;

mint ahogy az Úr a lelket menti át.

Vigyázz úgy reám, ne vágyjak innen el,

mint egy árvát ringass karod melegén,

szemed tiszta tükre legyen ima, jel,

s új remény foganjon álmunk mezején.

Lélektől szól

Lélektől szól a tiszta szó,
róla, ki egy, igaz való.
Aki eljött, s aki elment,
általa Ő most is jelen.

Szél zúgja, vagy a csend beszél,
csak nyitott szív érti nyelvét.

Ráhangolva rezdül húrja,

Uram!
Ön Zsugori?
 
Uram!Ön Zsugori?
Bankja nincs,
de pénze: hatalma!
A tudást feladta, a
tandíjat így Önmagának
utalta...
 
Szeretet keresse,
kezét fel
az égbe emelje!
Csillagok közt temesse,
celebsége hulló
Én-egét!

Ó, tudtam én már akkor is;

Orfeusz sötét, sziklás útja vár,

megszabdal majd ezernyi zord tövis,

vérezve, tépve, tántorogva bár

végig kell mennem a hosszú éjszakán.

igen, már akkor is tudtam én:

szívott a lét poklának örvénytorka,

porba hullt a királyi diadém

fejemről, s csak bámultam az asszonyokra:

megannyi rút hűtlenség tövisbokra.

Indulj hát – mondtam magamnak.

Utadon millió sziklacsipke, vércsepp.

Tíz évet, tán húszat is megadnak,

kibírod, ha viseled a vértet,

 Zivatar

Vad szélvihar támad

felhő jön, sötéten,

villámok tűzlángja

ível át az égen.

Belezúg a csendbe

elemek csatája,

sűrű esőcseppek

hangos koppanása.

Repedezett földnek

szíve dobbanása,

szomjas, szikkadt rögnek

öröm sóhajtása.