Halottnak ékszer, cinóberárnyas.
Arcára meredt porcelánmázas
mosolyt melenget örök magányban.
Ne várd az Istent, soha ne lássad!
A nagy kékség elmúlt, szellem az ésszel.
Ahova vágynál, soha nem érsz fel...
A művészet igazsága nem adott és nem egyértelmű mindenki számára. Sokak számára a művész igazsága sem.
A jó értelemben vett józan paraszti ész általában el tudja fogadni a művész motivációit. A földhözragadtság nem. Nálunk többféle földhözragadtság létezik.
A katolikus bigottságból eredő földhözragadtság dogmatikusan ostoba. A református anyagiasságból eredő földhözragadtság haszonlesően ostoba.
De nemcsak ezek vannak.
Hiába már a nyár,
ha minden víz alatt,
kegyetlen úr az ár,
az átok ránk szakadt.
Hiába szó, a szép,
ez rajtunk nem segít,
zavaros hordalék
már mindent eltelít.
Hiába kék az ég,
ott fönn a felhő gyűl,
kell most a szolga kéz,
a szél is felbőszül.
A gazda feltekint,
üres a két tenyér -
mit tettünk már megint,
hogy lesz így "újkenyér"?
Asszony és gyermek is,
könnyezve vágy haza
- pótágyak, tejberizs -
omlik a ház fala.
Hosszú tél volt, kivár a nyár -
ilyen, olyan szél vág rendet,
árad a víz, duzzad a sár,
a szegény pór meg csak szenved.
Nem gondoltuk, hogy ily sután
elrejtőzik a Napocska,
Neked - hagyom...
Sírva árad a Duna,
Otthonok veszélyben;
Évtizedes rosszakarat
Kavarog a mélyben.
——-
Hömpölyög a vén Duna
Nekikeseredve,
Égi-földi bűntudatot
Cipel öreg medre.
—–
Újra árvíz fenyeget,
Tudja már a város,
Gyürkőzik-e, itt terem-e
Mesebeli János?
—-
Fel a gátra, magyarok!
Most elébe állni,
Évtizedek spórolását
Egyszerre kiállni.
—–
Sírva árad a Duna,
Tornyosul a gátra,
Nem megy a végzet magától
Előre, se hátra.
——-
Bóbiskolni ült a fonott
kerti fotel kényelmébe,
bókoló, dús, bimbós bokrok,
nyár-orgonák látterébe.
Az orgona rüggyel terhes
karjai úgy nyúltak felé
duzzadóan, élettelve,
mint anyához kisgyermeké.
Tavaszi lágy, mocorgó csend
hetven éves szemére hullt,
s édesdeden úgy elpihent;
két órája alvásba múlt.
Szemet dörgölt, körülnézett, s
– borjúként az új kapura –
bámult csak, mint megigézett,
mint egy másik világ ura,
A Dunán
Bűn áradna most a Dunán?!
Csak jelzi talán!?- Meg nem áll!
Türelmet kér, nem tehet mást...
Telik lelke, duzzad, dagad.
Kihívja Isten jogos haragját...
S kivárja a még születő csodát.
Mysty Kata
Jössz felém ifjú évek harmatán,
sorsunk egymásba hajló útjain,
egy összekuszálódott pillanatban,
lüktetésben eggyé vált bódulatban,
itt vagy vénségem gyűrött hajnalán.
Fehér a lelkem, fehér a szárnyam
Tűz megöl engem, tűzben halál van.
Zúgó folyóban, tengernek árján
völgyben, hegyekben, mindig találj rám...
Találj meg engem, mert ma elégek
tollaim fosztják, átkos lidércek.
Gyújtanak tűzzel, égetnek lánggal
el kell, hogy menjek sötét halállal.
Tengernek habját gyulladni látom
tajtékot szikráz, izzó zsarátnok.
Égetik szárnyam, szakítják lelkem
már nem találhatsz, többé meg engem.
Tűzben halállal érted megégek
utolsó szóval üzenek néked;
Nyár volt
Bandukoltam, könyv a kezemben,
múltbéli titkok benne rejtetten.
Ismerős úton járni élmény,
feltört a mélyről ezernyi érzés.
Lángolt a nap a nyári égen,
Mormold, hogy "a holnapért",
azért mondasz már imát,
nem az átkos tegnapért,
mely kerted alatt visszatért,
s rendez nagy patáliát.
Hangosan mondd: "vége van!
Vége van, tűnj kényszer el!"
Fésűfog fejbőrbe mar:
mert szépre fésült múlt takar
minden egyes vétket el.
Fájó seb ha felszakad,
jódnál jobb a néma Hold,
s tükörképe: önmagad,
egy fáradt-sápadt sárdarab;
Úr nélkül csak puszta volt...
Hetvenkilencedik rész
Miután idáig eljutottunk, most már sejthetjük, hogy valami igazán meghökkentő és elgondolkodtató eredmény vár ránk a gondolatmenet végén.
Nem vagyunk azonban még ott.
Fáradt öreg harcos - a mi kék Dunánk,
gátat rontva hullat könnyeket múlt okán;
- szomjas homokzsákok - alig győzik, isszák...
Felkavartan hömpölyög Ő!- rögök útján.
Bölcs rabbiként fedd meg;öntve szigorát.
"Legény a gáton! -, mind összejött rokon.
Összemos-e veszejtő folyamár Gond-okon!
Jöjj, gyönyörű nyár, annyira várlak,
szórd ránk a napfény érett aranyát!
Szép kegyed hintve hódolj a mának,
csókold a kelyhek szűzi ajakát.
Bontsd a virágot, drága bibéjét
hadd lakomázza a méhek raja,
s apró harangok hálamiséjét
zengje a szélnek a zönge dala.
Fénylő szemekből tűnjön a bánat,
- ég peremén a türkiz Mennyei -
rebbenő sóhaj fűtse a vágyat,
s lángtüzét hűtsék éjek könnyei.
Érleld a búzát, hozz reánk jó sort,
gazdag időknek a dús melegét,
Vudu varázslat
kezedben ékszer
lelkedben állat
soha nem érsz el
szemedbe szúrva
fekete rózsa
rontásod újra
halottnak csókja
törés kezedben
Szép hazám, miért a múltra vársz?
Keserű fájdalmadból kizársz.
Hadd érezzek kínt, ürességet,
mely sok atyafiszívet éget!
Szép hazám, miért múlik a gyász?
A Nap utolsó lángja ellobban,
nem hallik a lombok suttogása,
árnyat sző lusta est félhomálya,
tanyát ver a csend a hegy aljában.,
hangtalan az éj, szótlan a magány,
csak a Hold-fény játszik szobám falán.