Blogok

Szerelmes verset írtam éppen,

s átölelt lágyan drága férjem

fülembe súgva; csak egy kérdés -

mondd, kedves, milyen az az Érzés,

mikor vered a billentyűket,

megregulázva vad betűket,

s arcod oly rózsás, majd ki csattan,

mondd, akkor hol jársz gondolatban?

Hiába szólok, nézegetlek,

nem leszek féke két kezednek,

ujjaid sebes táncot járnak,

szavak, hogy leüsd arra várnak.

Olyan vagy, mint ki álmot játszik,

csodák ködéből ki sem látszik,

más világ! - repkedsz, szárnyad lebben,

Mysty Kata
Napom Napodban

Ragyogva kelnek ma már reggelek,
amióta megismertelek,
Örömfelhőket úsztatnak szelek,
amióta szárnyad lehetek.
Tisztább hitmesék lettek dalommá,s
Napom Napodban fürdeti mosolyát.

Apámnak nem volt semmije,

magára mégis büszke volt,

ereje volt a vashite,

felemelt fővel trógerolt.

Csakhogy legyen mit ennie

- s otthona, fészke, asszonya -

pokolra kellett mennie,

nem adta volna fel soha.

Apámnak nem volt anyja se,

apja sem, szegény árva volt,

nem jutott néha alma se,

csak bánat volt, mi ráhajolt.

Fejét a csendre rakta le,

senki sem mondott szép mesét,

haját a Hold takarta be,

így élte fojtott életét.

Apámnak oly szép hangja volt,

Azt hiszem írtam még valahol, hogy akkor jövök majd, ha beszámolhatok a Gócpont nemzetközi karrierjének első lépéseiről, így ezt meg is teszem:

Gyorsan nő az évek száma,

Bővül a kor-panoráma,

A múlt fáradtan legyint;

Utolértél – már megint.

——

Drága születésnaposom!

Egy újabb év tova oson,

Hosszabb lett a tegnapunk;

Egymásba kapaszkodunk.

—–

Te aranyos, örök Társam,

Csillagom, hajnali hársam,

Hogyha az Isten velünk,

Még sokáig elleszünk.

—–

A világ az Isten álma,

De boldoggá sose válna,

Mert az általunk lehet;

Isten csak áll, és – szeret.

—–

Nekem Melletted van Élet,

Halld meg a hangot!

Az élet terhe néha oly nehéz,

lankad a lélek, s az erő elvész.

Akit útján űz a gond s a bánat,

menedéket vajon hol találhat?

Hang szólal akkor, sugallat halkan,

kereslek téged, el sosem hagylak.

Halld meg a hangot, bízz hittel benne!

Igazság szava, Isten ereje.

Fogadd kételyek nélkül, légy merész!

Ha Ő veled van könnyű a nehéz.

Megsokszorozza lelkierődet,

feletted a rossz többé nem győzhet.

Átformálja a gondolkodásod,

Kergetek egy álmot, messzire kiáltok:
Szalmavirágok! Szálltok a széllel
szőkén, árván. Mért sírdogáltok,
simogató kezekre vágytok?
Szerelmet hazudik a nyárnak
ahogy zokog a kóbor szél...

Félálom s éber lét határán,
akár zökkenő vonat sínén
futó szerelvényben, ha tájt vált
az ablak; vagy hullám vert vizén 

ezüst fények, ha zöld haragba,
vagy bús, barna bánatba hullnak,
- úgy villódznak ködbe faragva
színes emlékei  a múltnak.

Ha végiggondolom, az éltem
tarka csokrába tüskés rózsák
mellett csalánt is bőven téptem, 
s lóherét is, Fortuna csókját.

Nehezen újul az Idő

Május arcát gond üli,

Hol pityereg, hol meg zokog,

S a napsütést kerüli.

—–

Fent komorlik az öreg Nap,

A vén, jövőt kereső,

Csepeg a határozatlan,

Könnyes, tétova eső.

—–

Nehezen újul az Idő,

Bogáncsként tapad a múlt,

Hontalanul süllyed mélyre

Minden, ami visszahullt.

——-

Közelről a Történelem

Nyirkos, fáradt vízmosás,

Még nem lett önmaga szobra,

Még nem megszentelt tudás.

——–

Nehezen újul az Idő,

Célok között válogat,

Gyújts most élő tüzet bennem!
Korsód leszek, te a borom.
Szomjas vagyok, itass engem,
én őrizlek végső soron.

Szétfolyik, mi nincs edényben,
felissza föld, száraz szellő;

Az én ketrecem egy olyan ház
ahol átölel a kék hold vize,
kócos felhők kontya alá szél kap
és azt megtépázza rendesen
mert ez az én ketrecem...
Az én ketrecem az olyan más
nem lepi be sátortető
ablakszemek itt nincsenek

X

Zöldellő kupolák

Míg hangodra simul sóhajom, 

Számon tart a Halál, s én nézem tétlenül,
valami fájdalom kúszik itt legbelül.
Testem titkos, kártékony féreg járja át,
gonosz kínzóm nem hallja szívem jajszavát.

Szerelmem bús dalát mindhiába zengem,

Az álom

Az álom könnyed lebegés

a mindenség tenyerén,

beláthatatlan messzeség,

néha mélység peremén.

Máskor fenn a magaslaton,

repít álom szárnyakon,

járva idegen tájakon,

ismeretlen utakon.

Felcsillanó, szép reménység,

mint délibáb, tünemény,

mire eljön az ébredés,

emléke semmibe vész.

Schvalm Rózsa

(2010-07-28)

A parti fűz alatt egy festő álldogált,

vászonra regélve az édes látomást.

Az éjjel hosszú volt, s az álom bőkezű,

egy lánnyal álmodott, a kép oly ködszerű.

A haja szőke volt, csigázta déli szél,

a szeme égszínű, az ajka, mint a vér.

A hangja búgva szólt, mint gerle nászdala,

alakja nád-sudár, ő volt a vágy maga.

A lánynak szárnya volt, s repült, mint szél tova,

a festő lángra gyúlt, s dalolt, mint még soha.