Blogok

Tündérszép az élet

Aranyeső bokra kismadarat ringat,

ágain virágok, sok kis égő csillag.

Ibolya szőnyegén pihen fénylő napsugár,

fűben szöcske szökken, szalad hangyafutár.

Fehér bárányfelhőt kerget bohó szellő

rigó énekétől visszhangzik az erdő.

Új tavasz víg dalát darázs duruzsolja,

bódító illatát virágzó fa ontja.

Tündérszép az élet bármerre is nézek,

nem üres kéményen fenn a gólyafészek.

Megjött már lakója, kelepel vidáman,

messzi útról térve pihen otthonában.

Én Ottlikban főképpen azt csodálom,
mi oly egyértelmű volt őnéki,
pedig nem az. Kisded a szülőágyon
még hordja génjében az ősrégi

elvet, a humanitást,  mégis, mikorra
felnő, az evolúciós ösztön
már átmázolja gúnyos vigyorra.
Csíra marad csak. Miképp fürösszön

mindennapi nagy emberszeretetben,
ki maga sem dúskál a javakban?
Ahogy Ottlik tette. Észre se vette
a bújtatott, hogy teher a bajban.

Hogy életet ment, természetes volt,
mint réten fű, s éji égbolton hold…

Üdvözlégy itt e földi pokolban

jó barátom mondd, a bejárat hol van?

Szakadnának meg a tétova egek

ma önszántamból pokolra megyek...

Cudar világ ez, rád kacsint mindenhol az ördög

sovány filléreid olcsó örömökre költöd

kiélt, kiégett lányok, kannás kotyvalékok

mulandó mérgek mindegyiktől hányok...

Agyadba égetett közhelyek, bárgyún bugyuta,

szlengbe-rövidített szavak-semmit nem mondanak.

Ám az út előtted már szabad.

Tiéd e földi pokol, kicsámpázott mennyország

Hetvenharmadik rész

Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.

Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.

Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,

s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.

Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.

Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…

Kellene tán még egy kis idő - úgy szenved a lelkem;

nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.

Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;

várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet - mennyire kéne!

Sziasztok! Ne vegyétek túl komolyan, a cél egy futó mosoly keltése ezen a szép tavaszi napon.

Lassan pereg a délután-idő,
a lusta vízpart elterpeszkedik.
A sekély vízben halkan lépkedő
nyakigláb gólya őrli perceit.
Ödönkét látjuk, a kis Báthoryt,
ki szíve vágyát ismételgeti,
s kit, bár a válasz nem tetszik neki,
kudarcos sorsa el nem tántorít.

   Mysty Kata

Est-takaró alá bújik

A fáradt tavasz;

A rossz szó, s a kerge jóslat

Sohasem igaz.

—–

Esőverte égen a Hold

Dühösen kocog;

Nostradamus maszkjából a

Butaság vihog.

—–

Az életunt pesszimizmus

Göcsörtös fatál;

Éjszakánként csemegézik

Onnan a halál.

—

Fáradt tavasz hajléktalan

Szélnek udvarol;

Nem lévő háttérhatalom

Vihog valahol.

—-

Rózsaszín egeket fest

Reklám-grácia;

Csócsálja az élet-pótló

Bürokrácia.

—

Óváros szívében szárazföldi fárosz -
úgy állt a minaret, mint egy bevert cövek;

Élő víznek kútforrása

Porlepte az út, szél sodor,

hűs patakhoz vágyakozom.

Tiszta vízre, mely szomjat olt

ruhám tisztul, lehull a folt.

Élő víznek kútforrása

megszólít, hív folyamárja.

Magyarországon gyakran előfordult, hogy nagy tekintélyű kritikusok puszta olvasás után könyvdrámának minősítettek egy-egy színdarabot.

Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.

Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.

Száll a hinta száll magasra,

senki nincs ma már alatta.

Benne ül ki hitte régen,

dús a fű mi vár a réten.

Buksza árva, fillér kacag,

balga várja - hátha marad,

hátha szánja őt a "gazda",

s éh, a gyomrot nem lyukasztja.

Száll a hinta száll magasra,

jobb a földbe, jobb alatta.

Mérge forr a "szolga" népnek,

állj le hinta, félve nézlek.

Állj le, mert a lánc, ha szakad,

hű magyarból kevés marad;

s szívbe zárva szép hazánkat -

Hiányod tátongó űr

életem egén…

Hol van a varga,

ki összevarrja

úgy, hogy

esőt, szelet,

át nem ereszt?

S ha kell, sátorként

megvéd,

mint puha hó, mely

megőrzi termőföld

nedvét;

vagy anyóka, tűzforró

gesztenye melegét,

télvíz idején,

kályha tetején.

Hiányod érzem

szüntelen,

csak lennél

itt velem,

mert nélküled

fél ember vagyok,

s élni sem tudok,

ha nincsen nekem,

másik felem!

Eljött a vágyott új Tavasz,

A Nap megint kisüt,

Az Élet indul végre már,

S az óra újra üt.

—-

A körtefánk sem vár tovább,

Merészen belevág,

Megrázza fáradt lomb-haját,

S virágot hajt az ág.

—–

Szemét dörzsöli a világ,

Alkotni, élni fel;

A régi nimfa-szerető:

Tavasz jön újra el.

Kivirul az élet

Enged a föld fagya, szabadság szelleme

tölt be hegyet, völgyet, kivirul az élet.

Remény szele száguld az éterben szerte,

sugallata egy szebb, jobb jövő ígéret.

Lélek tavasza is nyílik, vágyakozva

Régóta mondják mások, épp nem attól
leszel magyar, ha melledet vered.
Az ember megretten a feladattól,
érthet-e szót - ha nem adnak teret -

gyűlölködő, köpködő harsogókkal,
akik nem azt, s nem úgy tudják, mint ő;
más elveket kevernek más valóval,
s más múltat húznak kalapból elő.

Ha nem bírja megállni, s válaszol,
mint dühödt fúriák esnek neki,
hogy ő támadott; s bizton várhatod,
álom velük bárhogy megegyezni.

Meddig fáj még, hogy nem érzem meleged,

hogy’ hallgatnám szavad, és nem vagy sehol?

Valaki nemrég ugyanúgy nevetett, mint Te.

Kerestelek. Talán látlak még valahol...

Most a szűk utcákat járom emlékeiddel,

és a  sikátorok mélyén csókjaidra emlékezem.

 Rád gondolok: ahogy kezed szorongatom,

amikor, beletettem tenyeredbe az életem is, amely

 pitypangként,  ujjaid között elszállt . Szélnek eresztetted...

Nézem az utat, hátha visszajönnél, s akkor, mint gyönge

kis madarat óvnád, védenéd szerelmünket,