Blogok

Az alapötletet Fábián József Meteoreső című verse adta, ezért barátsággal  ajánlom neki ezt a verset.

Életünkre sanda vérrögök,
s néha háznyi sziklatömbök törnek,

Hív és vár

Mennyei magasból Isten földre tekint,

néz ránk, átszakítva az ég  boltozatát.

Árasztja önmagát, szeretet sugarát,

értünk pokolra száll mélységes mélyekig.

S az ember, mert ember ezt meg nem értheti;

drága kincsét, az ő gyermekét küldi el,

Aki e világot bűnökből menti meg.

halált sem fél, szeret utolsó vércseppig.

Mysty Kata
Fütyülni kék, kedvesem!

Naptól arany kikelet,
hideg miatt kedvetlen.
Télszokás mért nem enged,
még kiszorít meleget.
Nyitni kék, hang, fütty-szülés!

Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.

Fáj ez az illat, úgy tele mézzel,
szívvel a csendje, kortalan álom
érckapukon túl... fáj, ahogy nézel
hótavaszodból, bodzavirágom,

föl, föl az égig tartod az arcod
büszke fehérét, gyöngymosolyodban
játszik a nap, volt, ősi kudarcok
gyors erejének kínja is ott van

Látomás vagyok,

elvesztem létem síkján.

Magamra várok.

Már csak néhány ablak pislog mutatóban,
ólmos, nagy pilláktól nehezült szemek.
Holdleány meztelen fürdik most a tóban,

A pillanat, ami nekem  - és családomnak, barátaimnak - az egyik legfontosabb az évben:

A gócpont már előrendelhető a nagyobb hálózatoknál -

Hatvankilencedik rész

Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.

 Mysty Kata

 Nem és igen

Tavasztündér télszédítő
bókot kiált.
Fűzfasípján nóta csábít,
csalfa talán.
Rábukkan a barátokra,
szóba is áll.
Nem teljes a boldogsága,
nem érti magát.
Tél nemet kap, és ez igen!
 - célba talál.

Jégbilincs kattan pengve,
rian a vékony hártya,
mintha csak ostya roppan
bele egy nagy pohárba.
Szűkös parti füzesbe
rebben a hóka szárcsa, 
vadász motoz  a lesnél,
hevíti nagykabátja,
ahogy a drága napfény
sugara megtalálja.

Csizmanyomon tör tiprott
hó leve buggyanva színre,
hóvirág fejecskék itt-ott
bókkal hajlanak vízre.
Éledjen mind, ami álmot
hótakaró alatt látott,
szűrjenek föld-kavicsok
sárszennyű téli világot.

Rejtőzködő csillagok…

Vén galaxis nyikorog;

Fáradt Idő felhő-teste

Sejtelmesen gomolyog.

—-

Hol vannak a tegnapok?

Rejtőzködő csillagok…

—-

Rejtőzködő csillagok…

Szívós öreg Tél kopog;

Légüres tér – vén Becsület

Magányosan imbolyog.

—–

Settenkedő sors morog;

Rejtőzködő csillagok…

—-

Rejtőzködő csillagok…

Holt szabadság sompolyog;

Szájzárat növesztenek

A globalizált holnapok.

—-

Győztes enyészet ragyog,

Rejtőzködő csillagok…

Álmodni a csendben

Szellőben hullámzó,

vadvirágos réten,

sétálni volna jó,

mint gyermekként régen.

Álmodni a csendben,

árnyék rejtekében,

szárnyaló lélekkel,

a múltat idézve.

Bontani szeretném,

emlékim dobozát,

s összerakni szépen,

minden kis kockát.

Képzeletben újra

átélni mi szép volt,

nem gondolva búsan,

hogy ez már oly rég volt.

Hogy elrabolta már,

a kegyetlen idő,

és bármennyire fáj,

Álltam, és csodálva kérkedő hegyét

- szinte elfeledve böjti szél hevét -

szárnyra kelt az álmom - új idők elé-,

s elsodort magasra, bérctető felé.

Hólepel takarta, árva volt a táj,

körbefonta féltve, furcsa égi báj,

messze volt a Menny, de fénye tündökölt,

átkarolt a perc, s egy angyal üdvözölt.

Áldom álmomat, hogy engem elhozott

- szűzi szép vidék varázsa megfogott -

elhagyott a bú, s a hegyre vándorolt;

végleg elfeledve, mélyre bujdokolt.

Langyos hajnalon, 

májusnak derekán, 

lágy-szellő szárnyú 

fátyladat leheld rám.

Lángoló nyárnak   

égető hevében, 

legyél hűs eső, 

úgy gyere elébem.

Ködtől szétfoszló, 

didergős délután, 

ősz-szín avarod 

legyen az új ruhám.

Karácsony éjjel   

áldásod hintve rám, 

legyél a forró,

citromos tűzteám.

Virágvasárnap

Új tavasz varázsa, friss illata árad,

integetnek virágzó fák, feslő barkaágak.

Ünneplő tömeg a Mestert várva várja,

szamárcsikón érkezik a remény Messiása.

Fogadja Őt a nép öröm - rivalgással,

 benne megmentőjét, a hős szabadítót látja

Lám, a farkas a vén telet
ide, s tova megette,
hólépatak, buzgár ered,
tavalyi sás égre mered,
lándzsát is tör felette.

A múlt rongyos gubójából,

“Adjon Isten száz év háborút egyetlen csata nélkül.” Írta egykor Raimundo Montecuccoli tábornagy.

A néhai hadvezér, aki életében csak egyetlen csatát nyert (a német hadtörténészek annak érdemét is Hohenlohe tábornoknak tulajdonítják, és nehéz nem egyetérteni velük), író is volt. Lehet, hogy jobb tollforgató, mint hadvezér.

Nem szeretett bennünket, magyarokat. Méltatlankodva írt rólunk nem egyszer.

Egy alkalommal felháborodva vetette papírra, hogy a magyarok – más nációkkal ellentétben – nem hajlandók halomra ölni egymást.

Mondd, mi végre bújsz rideg hallgatásba?

Kin állsz bosszút ezzel? Csakis magadon!

Lépj át háborút szomjazó haragon,

és ne neheztelj az egész világra!

Szíved mi miatt szakadt darabokra?

Nem te voltál az, ki megint félre állt,

- miközben égi-szerelem téged várt -

s vágytál oly önzőn, földi-angyalokra?