Blogok

Szerelem és líra - CCLXIV.

KÉTSZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

 

Parti Nagy poétikai érzéke – minden kifogás ellenére – elsőrendűnek mondható.

 

mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Ez viszont két kiváló sor.

 

mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Ez már valódi önjellemzés.

 

mire megy gyémánttengelyével”

 

A „gyémánttengely” igen régi és sokoldalú jelkép, nálunk évtizedek óta a költészet egyik szimbóluma.

 

Mindig van tovább!

Amíg éj múltán Nap cammog az égre,
Amíg az álomból felébredünk,
Amíg halljuk a Kedvesünk szavát,
Mindig van tovább!

Van tovább,
Van tovább,
Mindig van tovább!

Amíg lelkünkhöz emlékek tapadnak,
Titkaink gyermekeinkre maradnak,
S a lombzizegésben Élet susog.
Még van miért.

Még van miért,
Még lesz miért,
Családért,
Életért.
Még van miért!

Tán a vén Idő kissé megfakult,
Összetett kézzel könyörög a Múlt,
És reszket a Jelen...

Vele járva

Fényt vet a földre a hajnal,
oszlik benn az éji sötét.
Gyöngyözve csillog a harmat
az ébredő reggel ölén.

Éledő zajba hull a csend,
hangszínek festik az étert.
Idő sodrán pörög a perc,
álomból tettekre ébreszt.

Kulcsold kezedet imára,
mielőtt utadra indulsz.
Rád tekint Ég – Föld Királya,
leveszi válladról a súlyt.

Általa Új erőt nyerhetsz,
megenyhül a napnak terhe.

Isten minden pillanatban

Isten minden pillanatban,
Bennünk
És Felettünk;
Akarjuk, vagy nem akarjuk;
Hordozói lettünk.

Minden világ-sóhajtásban
Hallatszik a hangja,
Néha tán az is meghallja,
Aki nem akarja.

Jelenlétét nyilvánosan
Soha nem mutatja,
S legjobban az hiányolja,
Aki megtagadja.

Isten minden pillanatban
Bennünk
És Felettünk,
De hinni és cselekedni
Sosem fog helyettünk.

Lét-tutaj a Semmi hátán

Lét-tutaj a Semmi hátán,
Vitorlája: kerek Ég,
Tán az egész világ nem más,
Mint jókora buborék.

Mi a kezdet, mi az Élet?
Örökké tartó viták;
Pedig Élet nélkül talán
Nem is lehetne világ.

Oka, célja van mindennek,
Sose véltelen a Lét,
Hiába tagadják sokan
Az Isten összes nevét.

Lét-tutaj a Semmi hátán,
Az Idő folyton esik;
Szkeptikusok, akik csak a
Semmi okát keresik.

Idő-eső áztatja a
Célokat és elveket,
Ezért az emberek zöme
Néha mindent elfeled.

Szélfútta táltosok

(Széllovas-sereg)
 
Fenséges rovarhad cikázik a tavon,
csillogó tüllszárnyú szitakötő-csapat...
rajtuk a napsugár csak lépésben halad,
bevárva látványtól mámoros zavarom.
 
Sikkesen siklanak sokszínű testükkel,
gyönyörűség nézni tarka sokadalmuk -
(főleg a vízen van számottevő hasznuk)
életalvadt vérem most tőlük pezsdül fel.
 
Szélfútta táltosok, úsznánk utánatok...

Ritmus

Ritmus
 
Dalra fakadsz ha az ősz szele repked,
és libben a fákról barna levél,
tárd ki a szélnek hó színű inged,
nyár parazsát melegítsd amíg él.
 
Ha szállni tanítod a fellegeket,
és hajkoronádon nap tüze táncol,
homlokodon fények kerekednek,
képet orozva a tűntszemü nyárból
 
Szürke dalok muzsikálnak az égen,
kék csalfa akkordja alig szövi át,
bennem a rozsda virágzik régen,
faragj ki magamból új palotát.

Leszáll az éj

Leszáll az éj, nekem regél,
dereng a köd, s a csend se fáj.
Tücsökzenész vonót cserél
a tájba dal vegyül, s a báj. 
 
Az ég pirul, virág virít,
kereng nyarunk a fák között,
hajamba lágy szelet simít,
s teríti rám a fényözönt.
 

Bíráid előtt állsz!

Zsarnóczay újra próbálkozott.

- Fiatalemberek, jól gondolják meg! - sziszegte fenyegető hangon, miközben fészkelődve próbált kellemesebben elhelyezkedni, A rendőrautó hátsó ülése határozottan fapadosnak tűnt a Jaguar megszokott kényelméhez képest.

A két nyomozó továbbra is hallgatott.

- Nekem nagyon fontos üzleti találkozóm van most! - dühöngött a fogoly. - Nézzék, az ügyvédem úgyis kivisz! Maguk nem akarnak kártérítést fizetni a silány illetményükből!

Nyugalom-szonett

Nyugalom-szonett
 
Halkul az est, hajadra csillagfény zuhan,
ajkadra mosollyal költözik az ünnep.
A messzeség szárnyának sötét súlya van,
két kezeddel a holdat tartod tükörnek.
 
Tekintetedben a nyár forró kincsei,
válladra ég terít rejtelmes palástot.
Az éjszaka sötétje lágyan elnyeli
parázsmeleg-csenddé olvadt hallgatásod.
 
Hunyt szemedre szirmokat fest a pillanat, 
az időre bíborszárnyú álom tapad,

Ódányi óda

Ódányi óda
 
Az est is most titokban lépked,
magányos csend van,
álmok susognak a házak felett,
a hold komoran
hajlítja testét, és óarany ecsettel
halvány árnyékot csókol körém,
az utca másik felén
lassan nekidől a falnak fáradtan,
a lecsorgó lámpafény.
 
Visszhangzó léptek kék-koppanása
még idetolakszik,
hideg ablakomnak nyomva homlokát 
elalszik,
és a kerten át, bársonyos lidérc

Fellegruhás este

 
 
Lombok fölött fehér bodorba bújt a fény,
fellegruhája irha, körbefutva prém,
szegélye csíkját est homálya bontja
borzongva rezgő szürke spárgarojtra.
 
Szellő jár, ellibeg, helyére csend terül, 
a szívben megreked, de én seprem belül 
az ottfelejtett, bús idők homokját,
miközben már az éjsötét borong át
 
porfelhők csücskén. Túl sok álmot rejteget
bekulcsolt szájjal is az égi mennyezet,
remegve súlya mintha rám szakadna,

A kritika kritikája

Nem vagyok én hivatásos,
nem is leszek soha -
azért írok jó verset is:
az olvasó tudja.

A kritikus nem így látja,
nincs megelégedve -
felsorolja a hibáim,
kipellengérezve.

Magyarul sem tudok - mondja,
nincs nyelvismeretem -
elementáris hibákkal
van tele a versem.

Emiatt én nem kesergek,
szemébe nevetek -
olyan nyelvet használ szegény,
hogy én megrettenek.

Ragaszkodik ragozáshoz,
melyen túljutottunk -
az ikes ragozást védi,
mit ritkán használunk.

Egy jobb világ szent reménye

Egy jobb világ szent reménye
Ritkán merészkedik fényre.

Felül realitás-salak,
A jobb Remény: búvópatak.

Anyag-üdvösség: maszkabál,
Profán kárhozatra - halál.

Egy jobb világ szent reménye
Kevesekben marad élve.

Lét értelme redukálva,
S a Remény nem marad állva.

A puszta létfenntartásba
Lett az Öröklét elásva.

Egy jobb világ szent reménye
Tartja a világot élve.

Hogy ne legyünk megdermedve,
Atlantisszá feledtetve...

Az életcél távlat nélkül
Anyagi javakká vénül...

Hirtelen

Hirtelen
 
Hirtelen beröppent a kitárt ablakon,
átszőtte fénnyel a rideg szobát,
még mielőtt az enyészet mindent bevon,
felverte lelkem szívreült porát.
 
Csak kézen fogott, és álmokon repülve
próbálgattam szárnyaimat újra,
bíztam, lengeségünk soha nem zuhan le,
színét vesztve, árván kifakulva.
 
A szél, alánk sodort tündöklő mezőket,
suhantunk kéklő egekre festve,
a nap ősszekócolt tollainkra égett,

Csillagének hárfahangra

 
Hárfa szól ma, bájol, hangja fényt nyalábol,
ölbe veszem védőn, mondja: legyél kérőm...
(csillámos szeretőm, utamon vezérlőm)
karolj, ne engedj el, akkor sem, ha fázol,
 
akkor sem, ha holnap más dallamra vágyol.
 
Sír a húr itt bennem, érzem, illik mennem;
látszik már a Hajnal, színekkel marasztal...
(ábrándos sóhajjal szülte meg egy angyal)
méhének gyötrelmén útravalóm zengem,
 
de
 

Oldalak