Blogok

(Jó Leó és Rúmia)

Dögunalmas ez a róna
itt a nádas rétek mögött,
és a falu sem Verona,
az életkedv rég megszökött.

Dicső múltját hátrahagyva
öles gazzal vert e porta,
gondozatlan áll a nagy fa,
minden kincsét szerteszórta.

KÉTSZÁZÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

A fiatalabb nemzedékek számára azonban a pufajka már egzotikus, ritkán látott kabátféleség. Már kevesen tudják, hogy a legendás vattakabát eredetileg az amerikai ipar ajándéka volt a szovjet hadsereg számára a Land-Lease keretében. Már az én generációm is az oroszokkal kötötte össze. Jelképértéke ezért alapvetően negatív…

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

Talán a negatív jelképérték feloldása is akar lenni a két jelző.

„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”

 halk színek fogják körbe
a tiszta ég alját
kevés pára látszik még
azt eltakarítják

és az szép időt jelent
megyünk szabadságra
tengerparton nyaralunk
barnán térünk haza
 
jól jósolt a szivárvány
jó hogy hittünk neki
s ha újra jelentkezik
jósolnak színei

Új Tavaszban, újult Hitben
Szemlél bennünket az Isten.

Bizalom, erő visszatér,
Haldokló Jövő újra él.

A Hajnal hit-zászlót lenget;
Pesszimizmus-fagy felenged.

Új Tavaszban, újult Hitben;
Ne higgyük, hogy Remény nincsen.

Gazdag Júdás - szegény Júdás;
A csüggedés is árulás.

Megbokrosodott a fogat;
Pénzcsürhe Jövőt fosztogat.

Új Tavaszban, újult Hitben,
Ha akarjuk - velünk Isten...

Mysty Kata
Aláírást...
 

Elborít most a búbánat -
mint belvíz a szántóföldet,
bár kisüt a nap, s szél támad,
a vetés itt nem lesz zöldebb.

Sunyi szavak okozhatnak
nagyobb kárt sok aljas tettnél,
prédájára áradatnak
életmagot sose vetnél!

Mysty Kata: Elengedlek

Kimondjuk mind ezt a szót...
"elengedlek"...
- Anyám kezét engedtem el
alig sietve
Így könnyítve az útját
 végtelenbe...
     örökül: az Igaz "Szeretetnek..."

Kimondjuk többször is ha kell,
 - menj, gyermekem, ha menned kell,
elengedlek! Hisz vissza nem tartható
az életutazó, sem a halandó haladó!
Integetni szívből-valón, elragadón,
mint a mágnes, vonzva,
mégsem visszatartón.

ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Négy kategórikus imperatívusz örökre a kincsem:

Emberi Méltóság - mind közül ez legelőbb.

Lét viharán lámpásaim; izzó ércek a lápon;

emberi aljasság tengerein tutajok.

Szobraimat kertben trónusra, ha állitanám én,

drága babérlevelem megkoszorúzza fejük.

Emberiesség: tündöklő alabástrom e másik,

Héra szemével néz, béna kezével is ad.

Harciasabb az Igazságérzet alakja körükben,

mérlege, pallosa van, fegyvere nem csak a szó.

Méltó párjuk a Tettvágy: élénk, nyugtalan ifju,

Csak vakaródzó anyagviszketeg,
Ernyedten tesped az Idők felett...

Nem szid,
Nem dicsér,
Tán nem is köszön;
Nem más, mint lompos, egyhangú
Közöny.

Nem gyűlöl,
Nem szeret,
És semmit nem akar;
Csak időnként a fülembe
Hadar.

Csöröge-száraz
Entrópia-faág;
A nélkülem-világ...

Csak álmodozó anyag-babona,
Létre éledni nem képes soha...

Nem tud,
Nem szeret,
Nem lát,
Nem is ért,
Csak néha
Megkísért...

Hátrafelé araszol, mint a rák,
A nélkülem-világ...

Száz pitypang, kartácsláng
– boldogság, víg otthon –,
rá-rájár Annácskánk,
szárából láncot fon.

Gyermekkéz, gyermeklánc,
felfénylő két szép szem,
habkönnyű angyaltánc –
őt nézem, s emlékszem:

- Kimondhatatlanul örülök, hogy végig meg tudtuk őrizni az európai kultúra legnagyobb értékeit, a humánumot és a toleranciát! - mondta sugárzó mosollyal az ebben a pillanatban végleg megszűnő Európai Unió utolsó vezetője, majd udvariasan biccentett a jelenlévők felé, felvette a vörös bársony párnára gondosan elébe készített revolvert, szájába vette a csövét, és elsütötte.

Kedves gesztusát udvarias taps kísérte...