(Jó Leó és Rúmia)
Dögunalmas ez a róna
itt a nádas rétek mögött,
és a falu sem Verona,
az életkedv rég megszökött.
Dicső múltját hátrahagyva
öles gazzal vert e porta,
gondozatlan áll a nagy fa,
minden kincsét szerteszórta.
KÉTSZÁZÖTVENNEGYEDIK RÉSZ
A fiatalabb nemzedékek számára azonban a pufajka már egzotikus, ritkán látott kabátféleség. Már kevesen tudják, hogy a legendás vattakabát eredetileg az amerikai ipar ajándéka volt a szovjet hadsereg számára a Land-Lease keretében. Már az én generációm is az oroszokkal kötötte össze. Jelképértéke ezért alapvetően negatív…
„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”
Talán a negatív jelképérték feloldása is akar lenni a két jelző.
„aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,”
Látható a tavasz...
Virrad óra,
harmat havaz, mióta zeng,
zeng a madárnóta ott fenn!
Hallhatóbb lesz a tavasz,
Ahogy az erdőben jársz - kelsz, haladsz...
Kicsit beljebb, majd feljebb egy araszt!
Ágról - ágra dallam száll,
akkordján majd fenn akadsz!
Percnyi hit áthúz a végtelenbe,
öröklétbe, - Élettestbe!
halk színek fogják körbe
a tiszta ég alját
kevés pára látszik még
azt eltakarítják
és az szép időt jelent
megyünk szabadságra
tengerparton nyaralunk
barnán térünk haza
jól jósolt a szivárvány
jó hogy hittünk neki
s ha újra jelentkezik
jósolnak színei
Új Tavaszban, újult Hitben
Szemlél bennünket az Isten.
Bizalom, erő visszatér,
Haldokló Jövő újra él.
A Hajnal hit-zászlót lenget;
Pesszimizmus-fagy felenged.
Új Tavaszban, újult Hitben;
Ne higgyük, hogy Remény nincsen.
Gazdag Júdás - szegény Júdás;
A csüggedés is árulás.
Megbokrosodott a fogat;
Pénzcsürhe Jövőt fosztogat.
Új Tavaszban, újult Hitben,
Ha akarjuk - velünk Isten...
Mysty Kata
Aláírást...
Elborít most a búbánat -
mint belvíz a szántóföldet,
bár kisüt a nap, s szél támad,
a vetés itt nem lesz zöldebb.
Sunyi szavak okozhatnak
nagyobb kárt sok aljas tettnél,
prédájára áradatnak
életmagot sose vetnél!
Mysty Kata: Elengedlek
Kimondjuk mind ezt a szót...
"elengedlek"...
- Anyám kezét engedtem el
alig sietve
Így könnyítve az útját
végtelenbe...
örökül: az Igaz "Szeretetnek..."
Kimondjuk többször is ha kell,
- menj, gyermekem, ha menned kell,
elengedlek! Hisz vissza nem tartható
az életutazó, sem a halandó haladó!
Integetni szívből-valón, elragadón,
mint a mágnes, vonzva,
mégsem visszatartón.
ÖTVENEGYEDIK RÉSZ
Négy kategórikus imperatívusz örökre a kincsem:
Emberi Méltóság - mind közül ez legelőbb.
Lét viharán lámpásaim; izzó ércek a lápon;
emberi aljasság tengerein tutajok.
Szobraimat kertben trónusra, ha állitanám én,
drága babérlevelem megkoszorúzza fejük.
Emberiesség: tündöklő alabástrom e másik,
Héra szemével néz, béna kezével is ad.
Harciasabb az Igazságérzet alakja körükben,
mérlege, pallosa van, fegyvere nem csak a szó.
Méltó párjuk a Tettvágy: élénk, nyugtalan ifju,
Csak vakaródzó anyagviszketeg,
Ernyedten tesped az Idők felett...
Nem szid,
Nem dicsér,
Tán nem is köszön;
Nem más, mint lompos, egyhangú
Közöny.
Nem gyűlöl,
Nem szeret,
És semmit nem akar;
Csak időnként a fülembe
Hadar.
Csöröge-száraz
Entrópia-faág;
A nélkülem-világ...
Csak álmodozó anyag-babona,
Létre éledni nem képes soha...
Nem tud,
Nem szeret,
Nem lát,
Nem is ért,
Csak néha
Megkísért...
Hátrafelé araszol, mint a rák,
A nélkülem-világ...
Száz pitypang, kartácsláng
– boldogság, víg otthon –,
rá-rájár Annácskánk,
szárából láncot fon.
Gyermekkéz, gyermeklánc,
felfénylő két szép szem,
habkönnyű angyaltánc –
őt nézem, s emlékszem: