Blogok

Ábrándok ködében

Beküldte hubart - 2016, január 29 - 20:21

(Nagyváradon)

Köd ül a városon, az este oly sivár,
pang a lét, a korzón nem caplat senki már.
Püspökkert. Lomb között fészkel a vak sötét,
rézgomb sem díszíti fenn az ég köntösét.

Szerelem és líra - CCXLIII.

Beküldte lnpeters - 2016, január 28 - 23:14

KÉTSZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ

 

Tovább:

 

Kialakul a mellékes elemekre való „építkezés” sajátos „poétikája”.

 

  • Lényegében anti-poétika keletkezik; a mellékes elemekre való koncentrálás felbomlasztja a verset, egyben a lírát is.
  • Az így kiherélt líra alkalmatlanná válik funkcióinak betöltésére.

 

A poétikai bomlást erkölcsi relativizálódás követi.

 

Óda az őszhöz

Beküldte hzsike - 2016, január 28 - 19:57
H.Gábor Erzsébet
Óda az őszhöz
 
Való igaz, hogy véget ért,
de annyi mindent itt hagyott,
hozsanna jár a kincsekért,
köszönet, s hála mindenért,
gyümölcsös őszöm tetszhalott.
 
Aranyló, gazdag, dús kosár!
Szerető szíved híven ad -
mint fényt szitáló szembogár,
s nektárt csurgató rézpohár,
csak osztogattad ingyen azt.
 
Most tél van, s vágyom rád nagyon -

Csövesbeszéd

Beküldte hubart - 2016, január 28 - 18:12

Primavera ante portas – mélázott a portás –,
Elköszönt két hajléktalan: – Isten veled, sorstárs!

– Hogy lennénk mi itt sorstársak, lépcsőházi majmok?
nyugalmazott tanár vagyok, nem túlélő bajnok!

– Meglehet, de most közszolga, s az is maradsz holtig,
el nem hagyhatod e posztot a kis dohányboltig!

Hajnali hangulat

Beküldte Csilla - 2016, január 28 - 17:42
 
 
Hajnali fényvonaton
érkezik és szabadon
száll dala, pördül kedve,
ünnepi táncot lejtve
 
siklana épp elibém,
csillog a széldzsekijén
harmatok apró cseppje,
angyali csókkal festve,
 
arcomon ég a derű,
játszana tűztenyerű
láng-sima nyárral, csattan
tócsa vizében talpam.
 
Pajkos az út, kacagok,
féktelenül kanyarog,
körbeölel, rám biccent;
láttam e táncban Istent.

Apámnak nem volt hóhaja

Beküldte hzsike - 2016, január 28 - 10:10
H.Gábor Erzsébet
Apámnak nem volt hóhaja
 
Apámnak nem volt hóhaja,
meg se őszült még teljesen,
az volt egyetlen óhaja,
hogy a fejében rend legyen.
 
Sajnos ez lett a végzete!
Magáról semmit nem tudott,
homályba fúlt az élete,
s múltjából százszor megbukott.
 
Ült, s csak bámult az ablakon -
dajkálták őt a csillagok,
szívembe szúrt a fájdalom -
nem hitte el, hogy én vagyok!

Száraz panasz

Beküldte kékszem - 2016, január 28 - 09:24
 
1.
Állok
 
Állok.
Senki nem figyel
rám.
Rohanok.
Észrevesznek,
és én mosolygok,
mint alma a 
fán.
2.
 
Mindegy
A hegyet völgy
veszi körül;
belül marad
a hegy,
s azt mondja:
"nekem mindegy".
3.
Bizalom
 
Kerestek.
Örvendek.
Nem hiányzom
nektek?

Nagyon féltjük Nalát

Beküldte lnpeters - 2016, január 28 - 00:14

Sírnak az egek,

Szaladgálnak a fanyar fellegek,

Tízéves négylábú családtagunk,

Nala -

Beteg...

 

Az udvar dörgő hangú királynője

Bágyadt,

De még így sem lophatnák el a házat,

Mert ha bármi alakul,

Előrejön nehezen,

Szótlanul,

És máris elkotródik bármi, bárki...

 

Bágyatag január pihen fagyos ágyon,

Tegnap négy injekció,

Ma három.

 

Sürgölődik csendben a család,

Halkul a szél,

Tocsog a tél,

Mindenkinek elakad a szava;

Maradj velünk,

"Senki nincsen, bizonyára senki nincsen"

Beküldte Csilla - 2016, január 27 - 22:52
 
 
Panaszló szavad komolytalan beszéd,
ködökbe burkolt közöny;
elnyerni vágyod idegen szív kegyét
e megtört magyar rögön?
 
Ha látni rest vagy, és a tisztességet
aprópénzekre váltod,
szégyen, de orvul eloltod, kivégzed
az erkölcsöt, s a lángot.
 
Saját fajtádba harapsz, a gőg csahol,
és méltóságod vérzik,
a hitnek pajzsa meghasadt valahol,
hogy jutsz el így a révig?
 

Hit egén felragyog szép csillagod

Beküldte Schvalm Rózsa - 2016, január 27 - 20:30

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult”,
az önző, indulat úgy elvadult,
nem hallja meg már a lélek hangját,
a Szó, figyelmeztető harangját.

A Nap még szórja ránk sugarát,
az ég kegyelem harmatát ontja.
Szeretet fényét köröttünk fonja,
de szív szemére hullt vakság leple,
az igazat hazugsággal rejtve.

Suhannak sötét, gonosz árnyak,

Gyermekeimnek

Beküldte hzsike - 2016, január 27 - 16:49
H.Gábor Erzsébet
Gyermekeimnek
 
Higgy nekem édes gyermekem!
Ismerem minden terhedet,
letenni még most nem lehet,
segítek, itt a két kezem!
 
Vigaszom várod, jól tudom -
ne hidd, hogy később könnyű lesz!
Sorsregénk tiszta őrület,
ne állj meg kérlek félúton!
 
Nekem is voltak gondjaim,
görnyedt a hátam, fájt a lét -
s anyád, nem adta fel hitét!
Szenvedtem sokszor, mart a kín.

Hullik a hópihe

Beküldte hzsike - 2016, január 26 - 21:10
H.Gábor Erzsébet
Hullik a hópihe
 
Hullik a hópihe lágyan,
játszik a széllel a szárnya,
csöpp gyerek nézi a röptét -
jöjj ide! - azt kiabálja.
 
Várja az égi pihéket,
gyűlik a földön a vatta,
ujjai tej-melegével,
félve, de megsimogatja.
 
Kiskutya fürdik a hóban - 
mit neki fütty, vagy a gazdi!
Annyira jó ez a móka,
nem csábít most el a laszti.
 

Máz

Beküldte Sztancsik Éva - 2016, január 26 - 18:28
 
Csak a szépről kéne írni, a jóról, a hóról,
arról, ami most éppen nincs, bújik a bimbóból -
mert ha elég sok vizet kap, tán még kifejlődik,
főleg, ha a nap is süt rá, szelek sem mellőzik.
 
Csak a jóról kéne írni, szeretőkről, vágyról,
arról, hogy egy boldog ember mit lát a világból -
mert mikor azt elolvassák, tűz gyullad odabenn,
angyalszárnyú álmok vállán röpül a csoda lenn.
 
Csak a vágyról kéne írni, a tervekről, csókról,

Csak a szerelem örök

Beküldte hzsike - 2016, január 26 - 16:16
H.Gábor Erzsébet
Csak a szerelem örök
 
Forog a Föld, és egyre fogynak a körök.
Minden elmúlik egyszer. Véget ér a nyár,
s mint pőrén az ágak, az élet oly sivár.
Ám, ha szíved valaha, vágyva, lángra gyúlt,
s befészkelt falába mélyen, a drága múlt -
vigyázz reá! Ha már rád talált egyszer is,
áldás az, és a lét, örömmel megtelik;
mert csak az marad, csak a szerelem örök.
 

Oldalak