Ábrándok ködében
Beküldte hubart - 2016, január 29 - 20:21(Nagyváradon)
Köd ül a városon, az este oly sivár,
pang a lét, a korzón nem caplat senki már.
Püspökkert. Lomb között fészkel a vak sötét,
rézgomb sem díszíti fenn az ég köntösét.
(Nagyváradon)
Köd ül a városon, az este oly sivár,
pang a lét, a korzón nem caplat senki már.
Püspökkert. Lomb között fészkel a vak sötét,
rézgomb sem díszíti fenn az ég köntösét.
KÉTSZÁZNEGYVENHARMADIK RÉSZ
Tovább:
Kialakul a mellékes elemekre való „építkezés” sajátos „poétikája”.
A poétikai bomlást erkölcsi relativizálódás követi.
Primavera ante portas – mélázott a portás –,
Elköszönt két hajléktalan: – Isten veled, sorstárs!
– Hogy lennénk mi itt sorstársak, lépcsőházi majmok?
nyugalmazott tanár vagyok, nem túlélő bajnok!
– Meglehet, de most közszolga, s az is maradsz holtig,
el nem hagyhatod e posztot a kis dohányboltig!
Sírnak az egek,
Szaladgálnak a fanyar fellegek,
Tízéves négylábú családtagunk,
Nala -
Beteg...
Az udvar dörgő hangú királynője
Bágyadt,
De még így sem lophatnák el a házat,
Mert ha bármi alakul,
Előrejön nehezen,
Szótlanul,
És máris elkotródik bármi, bárki...
Bágyatag január pihen fagyos ágyon,
Tegnap négy injekció,
Ma három.
Sürgölődik csendben a család,
Halkul a szél,
Tocsog a tél,
Mindenkinek elakad a szava;
Maradj velünk,
Nehéz a terhed, oly nehéz,
de kapj erőre, menni kell,
zarándokom, te légy merész,
az ember ennyit elvisel.
Inadba vág e nagy kereszt,
lehúzza gyönge válladat,
a föld porára vért ereszt,
ha tüske szúr, vagy ág akad.
„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult”,
az önző, indulat úgy elvadult,
nem hallja meg már a lélek hangját,
a Szó, figyelmeztető harangját.
A Nap még szórja ránk sugarát,
az ég kegyelem harmatát ontja.
Szeretet fényét köröttünk fonja,
de szív szemére hullt vakság leple,
az igazat hazugsággal rejtve.
Suhannak sötét, gonosz árnyak,
HARMINCKILENCEDIK RÉSZ
Kinn a réten nem nő sarjú,
a kerti fán nincsen dió,
kételkedem én, a varjú
abban is, hogy létezni jó.
Igaz, megjósolták régen,
elmúlik e kópé világ,
bárhogy nézem, földön, égen
beteljesült próféciák!
Lenn a téren mérges ebek csaholnak,
ellepik az egész várost maholnap.
Felhergelik azt is, aki csendesebb,
alig van már farkcsóváló csendes eb.
A mély, szurkos esti csendet zavarva
a fehéret megugatja a tarka.
Gyűlést tart a kóborkutya-szervezet,