Nekünk ez már a sokadik telünk,
Kéz a kézben szalad
Az Életünk.
Lassítás kéne,
Némi pihenő,
De megállni sose hagy
Az Idő.
Talán már egybe is nőtt a kezünk,
Nekünk ez már a sokadik telünk.
A sokadik telünk...
Mindenüvé, ahol emberek élnek is, átutazóban
vagy települni akarván új otthonkutatásban,
mindenüvé jut e távoli földkerekén magyar ember:
Szerteziláltan is összesodorva megismerik egymást,
míg a világ alig ismert pontjain egybebotolnak,
már csak a nyelv a közös nevező: Nemes üdv a magyar szó,
bármi dicséret vagy szidalom szava hangjai szállnak.
Három napig egyfolytában esett az eső. Apró szemű, hideg, és szúrt, mint a tű. Ezüstös szálakban ereszkedett alá. Csípett, szúrt: nehezen lehetett elviselni. Fájt, ha védtelen helyet érintett. Ha valaki kimozdult a házból, bebugyolálta magát, csak egy letakart halmot lehetett látni. Nekifeszült a zápornak, hogy megbirkózzék annak erejével, vakító támadásával. Csak nehezen haladt előre. Aki nem volt rászorulva, hogy kilépjen a fedetlen világba, az belül maradt a falakon. Közéjük tartozott a megöregedett, erekfői nyugdíjas házaspár: két ártatlan öregember.
- Vezessék be az őrizetest! – keményen csattant a tiszt hangja, mire a két fegyőr felállította, és a bírói szoba felé indította a foglyot.
Mysty Kata
Hálatelt szív
Hálatelt a szívem rég,
Amióta téged félt...
Magamat nem féltem így,
Tőled kincsem nagyobb nincs....
Nap is, éj is úgy teljes,
Ha tied nem gondterhelt.
Hálatelt a szívem még,
Bár ritkább a szívverés,
Téged dobol, téged véd,
Hajt előre, érted él.
Ha a kedvem nem oly jó,
Az együttlét kipótló!
Aki érted aggódik,
a szívéhez vágy szólít.
Hálatelt szív csak remél,
Remény maradsz, bennem élsz!
Bolond vagyok: verset írok.
Itt valami nem kerek!
Én e világgal nem bírok,
vagy ő velem, Emberek!
Egy biztos, hogy nem normális
a mostani állapot,
hatalomvágy gyötri máris
a rút emberállatot.
Lábam alatt ropog a hó,
Isten fárad,
Kemény a szó;
Eb ura fakó!
Csatornákon jégcsap fityeg,
Befagyott pocsolya sziszeg,
Regnál a hideg.
Az ég tekintete komor,
Jeges-kopasz minden bokor,
Szél fúj valahol.
Lábam alatt ropog a hó,
Világvégi orgonaszó,
Eb ura fakó!
Téli csüggedés fuvoláz,
A jövő homályos csontváz,
A szél Múltat ráz.
Lassan vánszorog január,
A Remény útjába fagy áll,
Messze még a nyár.
Mentsetek meg önmagamtól,
mert magányos éjjeleim
egén eltorzult Hold trónol!
Bent a csendes félhomályban,
szinte hallom növekedni
az őrület fojtó fáit.
Senki sem hallja a holtat,
de nyögve fekszik még:
Én nem intettem, csak fulladoztam,
távolabb, mint hinnéd.
Szegény, mindig tréfálkozott
szíve megállt
és most halott. Nagyon hideg víz lehetett,
mondták.
Ó, nem, nem, mindig túl hideg volt
(holtak nyögnek nyújtózva)
Mióta élek, túl távol vagyok,
nem intve, fulladozva.
*
Stevie Smith, 1902 - 1971
Not Waving but Drowning
Nobody heard him, the dead man,
Reklámdömping, lidércálom -
kijátszik e trend veled:
bóvlit varr rád fele áron,
hogyha duplán rendeled.
TIZENHARMADIK RÉSZ
„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”
A magyar média eltussolta a migránsok bűncselekményeit.
Le Matin
2015. október 6.
Budapesti tudósítónk telefonjelentése
Az asszonynak valami dolga akadt. Leállította a gépet és felment a lakásba. – Pár perc az egész – gondolta. A gyerek egyedül maradt. Megszokta. Nézelődött. A gép körül makulátlan tisztaság, csak a sarokban duzzadt az összegyűrt papíroktól a doboz. Tovább lépett. Felkapaszkodott a dobozra, az eldőlt, szétszórva tartalmát. Értelmes dolgok is kerülhettek volna rájuk, de csak hirdetés hirdetés hátán...