HATVANEGYEDIK RÉSZ
A budai pasa újabb embertömegeket vezényelt munkára, és igen gyorsan újra felépíttette az elhamvasztott ostromtöltéseket. Több ezer falusi dolgozott újra a sáncokon. Sőt, a török megkezdte a város és a vár közötti körülbelül százötven méternyi széles vízállás feltöltését – ami már az ostrom második fázisának, a tulajdonképpeni vár elleni támadásnak a kezdetét jelentette.
Nagyapa most is, mint mindig, azon tűnődött, hogyan fájhat a már nem létező lába állandóan. Mostanában kapta meg az új, „fenemód modernes” protézisét, ahogyan ő szokta emlegetni. A minap már annyira megszokta, hogy a kedvenc karaszolójára támaszkodva kibicegett imádott virágaihoz.
Csurran a szónak perctelen hangja,
szökken az éjjel mélykék haragba. -
Csillagok jönnek csábos ruhában,
fényt terít hold-kéz rájuk busásan.
Kondul az éjfél szellem-harangja,
néznek az égből hegyre, patakra. -
Táncol az erdő hullámzón, lágyan,
fújja a szellő... álmomban láttam.
.....
Érintett engem misztikus csókkal
árnyalak halkan játszott valómmal. -
Ágyamban ültem ébredést szítva,
csukva a szemem, vakság bénítja.
Tudjátok-e, mi a rengő?
Az bizony a kerti lóca!
Közelében csábos, zengő
nótát cirpel a kabóca.
Jó nagyapám rótta fából,
néha meg is pihent rajta,
mint aki nagy gonddal számol –
amúgy, nem volt lustafajta.
Köröznek a madarak
régi öreg házunknál,
ott építettek fészket,
a ház ereszaljánál.
A fészek meleg otthon
a növekvő csibéknek,
hamar megerősödnek,
kiszállnak, és repülnek.
Etetésben segítek,
hogy erősek legyenek,
biztosan repüljenek,
s ősszel elmehessenek!
Nem vesznek el az úton,
s átvészelik a telet,
s tavasszal visszatérnek,
s megkeresik fészküket.
És kezdődik a mese:
ismétlik a tavalyit,
bármilyen jó odakint,
csak jobban szeretik itt!
Elmúlás. A krizantémos ősz
nem arra figyelmeztet engem,
azt mondja, nézzek szét a kertben,
és gyönyörködjem a színekben!
A sárga a rozsdavörössel
keveredik, és az átmenet
a lélek hófehér illata,
gyöngéd, hogy ne bántsa a szemet!
Az élő színeket követem,
a lehajtott, bús fejűeket
a vázából messze kergetem:
színekben ragyogjon az élet!
Vigyorog a sár,
Gyászol a határ,
Ázott tollát szomorúan
Rázza a madár.
A Nyár rég lehullt,
A vas megpuhult,
Véletlenek keresztútján
Toporog a Múlt.
Ázott délután
Búsul a platán,
Vén őszi rezignáció
Kuporog a fán.
Vigyorog a sár,
Sírba hullt a Nyár,
Gyarapodik az éjszaka,
Hízik a mocsár.
Rozsdás vén karom,
Önhitt hatalom;
Európa élni akar,
Fogy a bizalom.
Szivárgó eső,
Van-e még erő?
Georges Cuvier (1769-1832) korának egyik legnagyobb természettudósa volt. Ma már evolúció-ellenessége és katasztrofizmusa miatt legyinteni szoktak rá, pedig korreláció-elmélete ma is érvényben van, és az sem biztos, hogy katasztrofizmusa minden tekintetben téves.
Egy ideig kollégiumban dolgozott és tanított.
Mysty Kata
A lélek húrjain
A lélek húrjain csobogó dallam,
Hallgatom, amit mond
csendben, halkan...
A szívem ütemét dobolja lassan,
Ébredek, visszacseng...
születő dalban.
Testem is megrezzen, ellazul, hagyom...
Merengőn képzelem
emléked a pont!
Lelkem is dúdolgat, szolmizál, tapsol.
Merengőn kutatom
szerelmed vakon...
Kíváncsi természet izgalma nyomoz,
Ábrándos utakon
majd hozzászokom!
Pesszimizmus csepereg,
Önmagától didereg.
Tehetetlen, lucskos Ősz,
Jóra süket, rosszra bősz.
Káosz-patkány jövőt rág,
Csupa tócsa a világ.
Pesszimizmus csepereg,
Károg a varjú-sereg.
Lucskos, mocsaras Jelen
Mereng rossz gép-éneken.
Őszi bú hangja mutál,
Szemöldökig ér a sár.
Pesszimizmus csepereg,
A Jövendő még gyerek.
Fortyog, ég a pénz-pokol,
Sátán kacag valahol.
Hír-ipar, lila egek;
Amikor verset faragok,
szavakra vágynak a ragok,
papírra, tollra a szavak,
színekkel álmodik a vak.
Amikor verset faragok,
szórakoztat, hát maradok.
Játék, de komoly, s az az elv,
árnyalt legyen e laza nyelv!
HUSZONÖTÖDIK RÉSZ
A Hajnalcsillag a Hírnök nyomában rövidesen elindult. Követett bennünket a Harcos, és még valami tíz-húsz másik hajó. Szabad vizekre értünk, mielőtt ránk borult az éjszaka. Már a nyílt tengeren voltunk, amikor meghallottuk hátunk mögül az éktelen harsonazúgást. Foszlányait tompán sodorta felénk a simogatóan langyos tengeri szél.
- Most zárják le a kikötőt! – dörmögte Liniko kapitány. – Jaj azoknak a szegény ördögöknek, akik eddig nem indultak el. minden hajót átkutatnak a kikötőben.
Aranyba simult a tegnap smaragdja,
ősz varázskeze bíborral árnyalja.
Bár könnyeit hullatja folyvást az ég,
mégis - mégis, oly szép, édeni a kép.
Az esőcseppek csillogó gyöngyszemek,
fák koronáját díszítő ékszerek.
Ha majd végre a napsugár felragyog,
szivárványszínt festenek az angyalok.
Szélkeringőzve sok – sok levél táncol,
búcsúrománccal vidám kedvre hangol.