Blogok

Fülledt, ragacsos meleg

Zsibbasztóan ténfereg.

Perzsel, nyúz a levegő,

Elszivárog az Erő.

Száraz föld esőre vár,

Fulladozik a határ.

Fáradt, sivatag-korok

Egén közöny csámborog.

A szélben bogáncs forog,

Szépség, erkölcs – párolog.

Portengerbe fúlt a menny;

Trónuson zörög a szenny.

Poshadt kánon nyekereg,

Körülötte holt berek.

Valahol már fény lobog,

Jövő füstje gomolyog.

Mint vad, kemény égi kar,

Égető a nyári Nap heve

Égető a nyári Nap heve,

tűzkorongja izzik parázslón.

Fennen kéklik az ég tengere,

szomjas levél  pottyan az ágról.

Tikkad a föld, forr a levegő,

lomb árnyában madár csicsereg,

A közelgő, vihart sejtető,

rekkenő hő, rezzenéstelen.

Majd föltűnik pár bárányfelhő,

horizonton halvány szürkület.

Elhallgat fészkén a csicsergő,

szellőszárnyra kél a révület.

Frissítő eső illatot hoz,

reményt kelt -  tán nem illúzió.

Él a fény.
Színes sugarai
üzenik:tartunk
szünetet.
Nem lehet:
nélkülük nincs élet.

Ragyogás: 

 fény legyen
mindig támaszod,
soha más.
Hallgasd meg:
éltetőnk egyedül
fény lehet.
Megvan a remény:
válaszod mindig az:

él a fény.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Most kezdődött azonban az ostromlottak számára a neheze.

A város védelme eleve nagyon nehéz volt, hiszen az amúgy is elégtelen tüzérség zöme a várban nyert elhelyezést. Horváth Márk nem akart a várból egyetlen löveget sem a városba telepíteni, mert az azzal a veszéllyel járt volna, hogy ha a török bárhol áttöri a város védelmét, elveszíti a lövegeket. Kettős veszteség lett volna: az ágyúk nemcsak az ellenség kezére kerülnek, de az haladéktalanul be is veti őket a vár ellen.

Sír, mint aki eszét vesztette,
s tépve haját döbbenten látja:
tűzben ég el, forrva, zihálva;
az Ég-kapu meg sarkig tárva -
és hite száll vissza, Istenbe.

Eljött a vég vagy épp a kezdet,
szemén zsalu, rengeteg évrács;
lélekdeszkát zörget a vészlánc,
koppanása misztikus kéjtánc -
míg veri a nyomasztó csendet.

Éles fények csúsznak a testbe,
átlátszó lesz egy szürkés halott;
ki addig csak súlyokat kapott,
most szél-játék pernyévé aszott -
és könnyedén szállingóz Fentre.

(2015. június)

Helyettem itt a csönd beszél,
szobám falán a Hold fehér
halotti leple végtelen
sugárnyalábnyi fényselyem.

Lehunyt szememre lebbenőn
lehetne lenge szemfedőm,
ha útra készen angyalok
nyomán hazámba indulok.

Ne sírj, ha majd kezem lecsüng,
s tovább külön-külön megyünk.
Ne sírj, ha testem összetört
cserépedénye már a föld

alatt pihen. Figyelj, s remélj –
a csönd helyetted is beszél,
s e végtelennyi fénylepel
irányt jelent az égbe fel.

Ki hogy szeret,
nem főszerep.
Versben élek,
fáklyaképpen.
Méltóképpen.

Szó a kincsem,
szinte minden!
Kéktől érők,
istenfélők.
Vaj' túlélők?

Szabad forma,
kortárs-norma...
Gyermekeim,
egytől-egyig
Leheletim'

Elégia,
milyen igaz!
Bánat, öröm
- összekötöm,
csak van közöm...

Az Énképek
életképek,
- s vajon épek,
tükörképek!?
Ugye, szépek!?

Jellemrajzok,
belső harcok...
El nem rémiszt,

Továbbra is csak a Szép;

Ami természetes, ép.

Család, Szerelem, Haza;

Meg az Isten igaza.

Továbbra is csak a Jó;

Amíg élek: Anikó.

Tétova szívemen árva daloknak a ritmusa ég ma,

lüktet a fájdalom égi tüzeknek a csillagos árján,

Holdkarimámon a fénysugarak hada mennyire vézna...,

fátyol-ölemben a sóhajok illata ring csuda sárgán

Udvaromon csak a csend ücsörög, szeme sír a magánytól,

játszadozik vele kósza örömmel a végtelen álom,

távoli vonzalom, érzem a bánatod, ontja magából

szótalan éneked, átvisz a képzelet így a halálon.

változat:

Tétova szívemen árva dalok nesze, ritmusa ég ma,

A vén állomás álmodik kicsit,

és pályaudvarnak látja magát…

Még jövőt remél, míg megalkuszik

napról-napra; issza a füst szagát

az egyetlen, agg gőzös kéményéből,

mely naponta jár nosztalgiázni,

pöfög neki az út élményéről

– lassan, ahogy meg szokta kívánni –

mert nincs ok sietni, menetrend diktál,

míg áll a ház, és jár a vén vonat.

Van idő mélázni az élet titkán…

S az ülés foszlik, peng a vakolat,

a muskátlik már kiszáradtak régen,

nem kerül új, a bakter csak legyint,;

Valahol Kijev környékén egy szovjet alakulat hazatérését ünnepelte a lakosság 1945 őszén. Nagy volt az öröm, rohantak a szülők és feleségek, alig várták, hogy lássák a harcokat túlélt férjet vagy fiút. A gyerekek sikoltozva szaladtak a katonaruhában hazatérő apák elé.

A hadiözvegyek és hadiárvák otthon maradtak, még az ablakokat is magukra csukták. Vad fájdalmukban nem akarták a mások örömét látni.

A leszerelő bakákat tüstént megrohanta volna a rokonság, de a karhatalom megakadályozta. Előbb az ünnepség, utána ki-ki mehet haza a családjához. Sora van mindennek.

Én úgy véltem, hogy az a ház babát rejt,

bár bölcső nem ringott, sírás se volt;

a férj, mint kisegér, osonva járt-kelt,

s a jó feleség altatódalt dúdolt;

csupán egy pillantás a nő arcára,

s csak erre gondolhattam, semmi másra.

 Mysty Kata
"Harmatos a szerelem"-

"Kék illatú reggelen:
harmatos a szerelem,"
Virágra száll jeltelen,
széjjelárad szemtelen...
 
Énreám is jutott - lám,
Rád gondoltam, hű Babám!
Nedves is a pizsamám,
rendszerint úgy,hajnaltáj'
 
Ettől mindjárt felkelek,
a talpam is bizsereg,
Táncba én úgy vinnélek,
De szép lenne az élet!

Forogna is a világ,
mosolyogna száz virág...
Mosolyában fürdene,
akinek van kedvese.