Blogok

Méltóságos Hülyeség

Világot kormányoz,

Vezet rózsaszín piacú

Vész-utópiához.

Globalizált édenek

Jönnek akol végett,

Ott majd a sok kevert egyed

Haszonelven béget.

“- Gyerünk hát, gyermekeim!” -

Szól a Tőke néne. -

“Mostantól nem szaporodni,

Keveredni kéne!”

Méltóságos Hülyeség

Kegyelmes uralma;

Alkalmatlan, rossz vezetők

Aranykora van ma.

Bürokratikus agyaknak

Kedvez a mű-végzet;

Egyént és felelősséget

A kéklő nyári dallamok

között a szívem úgy lobog,

mint őrtűz, fenn a hegytetőn,

a lángja szétfut sík mezőn,

hatalmas fénnyel fogja át,

s felgyújtja, nézd, az éjszakát!

Ne rettenj, hogyha játszanak

rőzsékben izzó gúny-szavak

élteddel, mit a lelkeden

elringatsz árnyként szüntelen,

mert porrá ég ma bánatod,

s a hajnal lesz az új dalod.

2. változat:

A kéklő nyári dallamok

között a szívem úgy lobog,

mint őrtűz, fenn a hegytetőn,

TIZEDIK RÉSZ

Szélfarkast reggel óta sehol sem láttuk, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, mert az utóbbi időben gyakran nyoma veszett. Apám délelőtt Yarim doktor kíséretében kijött a parkba egy rövid sétára. Hosszú idő óta először.

Ekkor érkezett meg a Tengerasszony kormányosa. A derék ember az emlékezetes asztlanti út óta mindenkinél jobban tisztelte apámat, és soha, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy háláját kimutassa.

(az emberrel)

Bort iszom most, nem tejet,
s napok múlnak el, hetek,
hogy én nyáron lant helyett
kapát, kaszát pengetek.

Mert a munka rengeteg,
elvégezni úgy tudom,
hogyha keresztet vetek,
s az üveget meghúzom.

Kék illatú reggelen:
harmatos a szerelem,
frissen török belőle,
behelyezem  a vízbe.

Megmarad, s él sokáig,
az illata nem kopik,
belengi a szobámat:
mindörökre megmarad.

Tavasszal újra visszavár
a mátraalji drága táj.
Oly ismerős a kisfalu -
az úton óriáslapu,
smaragd a fű, s a fán madár.

Emitt akácfüzéres ág
s a rozsdaszirmos orgonák,
amott a bodza csillagos
selyemfehérben illatoz,
no és megannyi kisvirág!

Tücsök zenél a fű között,
a messzeség ezüstözött
hegyormain ma felleg ül,
a hold karéja legfelül,
s mögötte esti füstködök.

SZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ

A líra feladata az emberi lényeg, a belső emberi tartalmak kifejezése. Ez nem anyagi, nem kézzelfogható. Nem is piacosítható. Valami más, több attól.

Zeneszó sandalog kőszívemen,
bezsongott lázában testmelegem -
csattogón zakatol most idebenn:
nótázzál, nótázzál... Szép Idegen.

Dúdolva nyújtózom bőrpaplanon,
érsínem vonszolja dalvonatom -
átnyargal hamarján rőt pitaron...
szellemszomj halódik, megitatom.

.....

Sötéttel lenyugszik tűz-muzsika,
ritmussal elringat hang-kocsisa -
éjszaka mormolom éhes heved;
énekben álmodom együtt veled.

(felújítás - 2015 júliusában)

Nyári délután

Verőfényes, nyári délután,

ülök mélán a kék tó partján.

Az idő – most, mintha megállna,

ketyegése csendbe bezárva.

Megérint az érzés – bűvölet,

messzeségbe visz a révület.

Titokzatos világ a távol,

képzeletet határ nem gátol.

Opálos ott túl a végtelen,

gondolatom csapong szertelen.

Madárhangján a jelen szólít meg,

feltárulnak valós, szép kincsek;

Tó tükrét lágy hullám bodrozza,

fényhídját az alkony felvonja.

Méltósággal úszó hattyúpár

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Néha mégis azt gondolom:

A világ halad.

Egyszer mindig eltűnnek a

Komor fellegek,

Akármennyi van belőlük;

Élni még lehet.

Egyszer elfagy, másszor megint

Virágzik az ág,

Lassan cammog előre a

Tohonya világ.

Lusta felhők jönnek-mennek,

A kék Ég marad;

Rossz anyagi haszonelvből

Hit sosem fakad.

Piacok rózsaszín egén

Feltámad a szél;

Tőke kacag, Isten pedig

Csendben mendegél.

Akkor átfogtad két kezem,

s engem egy félénk sejtelem

szállt meg, hűsen borzongatott,

hogy te vagy, akit akarok,

mégis, mikor fogtad kezem

és megszállt ez a sejtelem,

a kétség is borzongatott.

Te lennél, akit akarok?

 Szembenézek az üldözőmmel,
miért menekülnék el tőle?
Nincsen benne semmi emberi,
hiányzik a lélek belőle;
elvesztette régen,vagy tán
nem is volt benne, undok
csontváz az egész; követ
engem, meg nem áll, undorító
ellenség, az ő  neve: halál.
 

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Horváth Márk tehát úgy döntött, tovább védelmezi a várost, amíg csak lehetséges, az utolsó pillanatig.

Ha az egykori Szigetvár térképére nézünk, igazat kell adnunk neki. szánjunk rá azonban néhány percet, gondoljuk át, mit kellett mérlegelnie a várkapitánynak.

Mi szólt a város védelme mellett, és mi ellene?

Vegyük sorba!

A város védelme ellen:

Lírai alkatom..

Öröm, ha adom,
örökbe hagyom...
Forró nyár sátrában,
Őszi lombhullásban...

Mindenki meghal, ki született valaha;
messze szökdös a virág édes illata -
kifakulnak rétek az elsatnyult fűtől,
gazdátlan gondolat hasad a férc-műből.

Elporladnak álmok, elűzetnek vágyak;
szépségnek párlata a ráncokra ráfagy -
(kettétört érzelmek csalódottan, csonkán
csupaszra vetkezve, erejükben fogytán)

Nézek egy pókot a sarok szegletében...
küzd a hálójával, nem az ellenségem -
figyel a szövésre, dolgozik ő gyorsan;
és mire lesne rám, leseperem nyomban.

Álmodó, csendes fénysugár

merre jársz, hol vagy, jössz-e már?

Látod, itt tombol az éjsötét,

sirámunk jajszavát szerteszét

hordja a bús szél szárnyain,

adagolt félszek árjain.

Hályogos szemünkön bűvölet,

hittelen sodródunk nélküled

káprázat létben, s látszatok

mögött az Isten rég zokog,

Közeleg, tudom, az a nap,

mikor a szív, mint patyolat

ragyog, s a kegyelem ránk borul;

leteszem életem zálogul.

Vándor vagyok, mint a nyár,