Blogok

Isten mustrája a Nyár,

Szépség-seregszemle;

Teremthet-e szebb jövendőt

Az Ember szerelme?

Kék nótát dalol az Ég,

A Jelen esendő;

Fontos dolgokról fog-e majd

Szólni a Jövendő?

Szabadság és Igazság

Perdül majd az élre?

Nem futnak-e a dolgok a

Jövőben is félre?

Isten mustrája a Nyár,

A Jövendő érik,

Vannak, akik szabotálják,

Vannak, akik élik.

Zöld muzsikát zeng a föld,

Virágillat éled,

Minden Nyáron szűz leányként

Szomjas kertek néznek fel a júniusi égre,

suhanó bárányfelhők bordázta kékre.

A horizont pereme néha – néha sötétlik,

hamis ez az ígéret, Nap sugara felfénylik.

Szélben hajlong esdeklőn a sápadó lombozat,

levelei rezdülnek, mint felszálló, halk sóhaj.

Imát rebeg reménnyel, feléd forduló szívvel,

hallgasd meg ó, én Uram, öntözz éltető vízzel!

Schvalm Rózsa

(2015-06-29)

Hogy a szegedi egyetemen József Attilának Horger Antallal súlyos incidense volt, mindenki tudja. Arról azonban sokkal ritkábban esik szó, hogy a költőnek Horváth János is a tanárai közé tartozott.

Horváth János, a kiváló konzervatív irodalomtörténész Gyulai Pál tanítványa volt valamikor, de legendás szerénysége saját egyéniségéből fakadt. A korban kötelező “neobarokk” megszólításokhoz sem ragaszkodott, nem kellett méltóságos úrnak titulálni. Mindenkinek “Horváth úr” vagy “tanár úr” volt. Ennek jelentőségét ma már nemigen értjük, akkor feltűnést keltett.

Dolgozom a kertben, bár alig lesz haszon:
nagy volt a szárazság ezen a tavaszon,
ám az anyaföldnek virulni, élni kell,
ha ápolt, gondozott, az bizony fél siker.

Meghitt, napos névünnepen

Éltem könyvét előveszem.

Volt már ötvenhárom telem;

A kenyerem javát eszem.

Jutott daróc,

Puha kelme -

Éltet Anikóm Szerelme.

Minket a Lét együtt ringat;

Felneveltük Lányainkat.

Tömérdek munka, alázat

Adott nekünk kicsi házat.

Meghitt, napos névnapomon

Éltem könyvét lapozgatom.

Műanyag, hamis kánonok

Szavaira mit sem adok.

Vers a világ anyanyelve,

De nem kisütve, felszelve,

Sötétbe küldi az ég kékjét
a vihar, előbb világos,
egészen halovány, a görgő
hullám keményen rárivall,
visszahúzódik, sorsa a magány, 
tépi a hajladozó fák lombját,
magával viszi a házak fedelét,
bátorságra biztatja magát;
porrá zúz mindent, amit lát,
mégse hiszi, talán győzhet,
előtör a nap, fénnyel áldja
a bizakodókat, mosolyog
az ég, vége a viharnak.
 

KILENCEDIK RÉSZ

Képzeld el, hogy bújócskát játszol két, nem egészen jóindulatú partnerrel a tömegben. Játszótársaid éppúgy lehetnek csecsemők, mint aggastyánok; bármilyen kort, alakot, bőrszínt magukra vehetnek, s rendszerint meg is teszik. Mindig a legváratlanabb pillanatokban toppannak eléd. Ráadásul ez a társasjáték évezredekig tart. Körülöttetek a statisztéria állandóan változik. Nagyjából így voltam én Napsárkánnyal és Szélfarkassal.

Nedves bőrödtől nyirkos az ágy;
izzadt szívedben toccsan a vágy -
szakadt vér-térkép, komisz, galád,
vas-lemezkékből nem versz tanyát.

Kellemes otthon jól jönne most;
téged a zord-szó csontig lebont -
panasz, jaj, panasz, dől a rekord,
rossz, ami hervaszt, jelenbe fojt.

Kérlek...

nevess a Napnak, köszön neked;
szárítkozz szépen, kínod feledd -
köntöst is kaphatsz, jövő-zsebest,
s adok almámból, itt egy gerezd.

(2015. június)

SZÁZHETVENHATODIK RÉSZ

Ez a jelen és a lehetséges jövőbeli költészet talán legfontosabb kérdése, a líra továbbélésének alapvető problémája. Ezért nem lehet eleget ismételni.

Lehet-e a költészet – profán?

A kérdésre megnyugtatóan csak akkor válaszolhatok, ha legalább vázlatosan tisztázom, honnét is jött, és mit jelent a líra profanizálódása.

Nyugszik a nap
Szemén kalap.
Csipog a hold,
Vidám kobold.

Figyel a csend,
Végszava cseng.
Dolgod teszed,
Hajnal dereng.

Nyugalmas éj
Ébren, mint én,
Nyugalmát rég,
Altatja fény.

De az a Fény,
Áldott remény...
Sokat ígér,
Minden Tiéd!

Tavasz és nyár
Melege vár,
Neked is jár...
Kis napsugár.

Eső hull szomorú nyárba;

A tiszta szó mindig árva.

Közömbös a korán kelő;

Halandzsánál a túlerő.

Sárrá foszlik a barázda;

Eső hull szomorú nyárba.

Eső esik komótosan,

Minden por sár felé rohan.

Múlt száll a Jelennel pörbe;

Idő hull a szomjas földre.

A délután fonnyadt, kába;

Múlt hull a jelen sarába.

Esik eső szemerkélve;

Mintha Isten sose félne.

Maga is csak ember lenne,

Ha eleve elrendelne.