Lenkeffy Ica kabarészínésznő édesanyja nagy izgalommal készült a lánya első fellépésére. Kinyomozta, hová ülnek a premieren a vezető kritikusok, és közéjük váltott jegyet. Azt gondolta, befolyásolhatja majd a véleményüket. Úgy vélte, őt senki sem ismeri, bátran játszhatja az előkelő idegen hölgyet. Beült hát az előadásra, roppant higgadtan és kimérten viselkedve - legalábbis ő így gondolta.
Hihetném azt, most kezdődik minden,
én vagyok a Virág és magjaim hintem...
szóródom széllel, gyermek-kéz tépdel -
mindenütt kihajtok, Gazdám takar Téllel.
Nem ad fenn a Menny Föld-tűrőt, jobbat;
talajt kapott lelkem még szépet is lophat.
Harsány vészjelem színnel, beszéddel...
közli az aggasztót, mit korcs éhhel észlel.
Hihetném azt, most kezdődik minden,
Virágoddá tettél, növekszem egy szirten...
köröttem csökött, névtelen ország -
amit hittem volna...őszen pergő rozsdák.
(2015. május végén)
Zoe kutyám kísérget
Rekkenő melegben,
Amikor még a szellő is
Ásítozva lebben.
Nem tágít, bár nyelve lóg,
Mindig a nyomomban,
Amint simogatom, érzem,
Hogy a szíve dobban.
Kis fekete labrador
Emeli a praclit,
Télen-nyáron hűségesen
Követi a gazdit.
Nem unja a kis Zoe
Egész nap követni,
Hogyha elborul a kedvem -
Ő tanít szeretni.
Az idő fátylat von a múltra,
de átragyog rajt a szeretet.
Végtelenbe szökik az útja,
fénnyel szövi át az életet.
Schvalm Rózsa
(2015-06-13)
KUI JÁNOS
HETEDIK RÉSZ
Üres tér volt a város közepén, s a homokkupacok közt jókora gödör éktelenkedett. Mellette frissen égetett téglák nyersszínű halmai álltak.
Haász Irén: Vén dizőz
Illatfelhőjét gomolygatja,
verébraj-köpenyt lobogtat,
kacéran gyümölcsöt villantva
hámló ágával csókot ad.
Az élet, mint pióca, rajta
csüng és kiszívja nedveit,
de elhalása – bármi fajta -
erővel tölti fel megint.
E szimbiózis véghetetlen
adok-kapok. Míg csillagok
sziporkáznak a végtelenben,
és nap olvaszt blazírt fagyot,
szivárványt bontva a fehérből,
ékszerré festve víz cseppjét,
kopik, mint száradó tehénbőr,
SZÁZHETVENNEGYEDIK RÉSZ
A profán látszólag mindenben a szakrális pontos ellentéte, de ez így helytelen megfogalmazás, hiszen a két fogalom egyáltalán nincs ugyanabban a dimenzióban.
A profán alapja a közöny. Ha valamit profánnak tekintek, azzal szemben teljesen közömbös vagyok, iránta sem kötelességet, sem felelősséget nem érzek. Nem számít, hogy létezik-e, vagy sem.
(Jézusi példázat alapján)
Az élet napos oldalán,
fényűzőn dőzsölt a gazdag.
Öltözte bíbor bársonyát,
terítve dúsan az asztal.
Kapuban a koldus Lázár,
testét fekélyek borítják.
Várta a lehulló morzsát,
sebét csak kutyák nyaldosták.
A gazdag őt meg sem látta,
nem hatotta meg nyomora.
Szánalmát hiába várta,
vetült rá sors árny - oldala.
Szakadék mélyült közöttük,
kemény szív büszke önzése.
Igazság ítélt fölöttük,
életnek halál a vége.
Líra-inflációs korban
A vén Pegazus megtorpan.
Gőzzel hajtott mű-paripák
Raja mű Parnasszusra hág.
Mű-sors keresi mű-okát;
Drog-ihlet halandzsát okád.
Líra-infációs korban
Rossz vers tombol hosszú sorban.
Szépet rabol, reményt zabál,
Fosztogat, akár a tatár.
Az igazi líra tiszta,
Soha semmit nem vesz vissza.
Líra-inflációs korban
Meghal a Szép egy szatyorban.
Jobb és bal – két ellen-akol,
A Költészet – nincsen sehol.
NEGYVENHARMADIK RÉSZ
A kezdet viharos volt. a budai pasa magához vonta a szentlőrinci táborban tartózkodó csapatokat is, és Szigetvár alá vonult. A várbeliek a török had érkezésére kitörtek, és egészen napnyugtáig kemény harcot folytattak a támadókkal. Naplemente után fegyelmezetten visszatértek a várba és a városba. Horváth Márk szűkszavú jelentése szerint:
„pogánokban sokan földre hullának”.
Ugye megfogod majd a kezem, ha én is Ott leszek?
Sétálni viszel kedves, ahogy régen, életünkben -
láthatom világod, mit eddig képzeletben szültem...
körbejárva lessük Őt, mint egybenőtt, nyitott sebek.
Ugye mosolyogsz szemembe, épp úgy, fájón-könnyesen?
Remélem nem kell néznem vaksötéten, látatlanul -
mert kétszer rabolná el tőlem vég-lázamat az Úr...
ha holt-tekintetem akkor sem arcodon tölthetem.
(2012.)
Idő-parti faluvége;
Valami új álom kéne.
Fellegek az esti égen;
Volt jövő, de – nagyon régen.
Rezignált lombok susognak
Gyászmisét régi daloknak.
Idő-parti faluvége;
Öreg fák néznek az égre.
Vén sejtelem szárnya rebben
Ködös, sötét esti csendben.
Bozót mélyén holdfény kutat,
Árnyék lepi el az utat.
Idő-parti faluvége;
Illúzió, remény, béke.
Tetovált műanyag ágon
Gubbaszt károgva a kánon.
Elszúrták a marhalevelet:
Bélának írták a tehenet.
Valagán „Bé”-billog volt a jel –
s örültek annak, hogy jól tejel.
Ám egyszer rájött a mélabú,
s torkából feltört a Béla-mú.
A falu nagyhírű doktora
sem tudta, hogy a baj mekkora.
Haász Irén: Szigetsirató
Ott még a szél is másképp fúj,
más fa, másképpen hajladoz.
Vizébe bennszülött nép fúl,
ha szirtugrásra hajlamos,
vesztettnek látva mindenét.
Színe, virága, hala más,
élete örök körforgás,
de füstölőt égetni kész,
hogy élhet. Hálás mindenért.
Botra támaszkodom, sétálok a csendben,
Sopront figyelgetem a történelemben.
Tették a polgárok, mit a nemzet kívánt,
együtt magasztalták gróf Széchenyi Istvánt.
Figyeli a várost a gazda szemével,
s tanácsait adja élő tekintéllyel.
Régi ez a város, mutatják a házak,
falaikról régen csorog a vakolat.
Újakat remélnek, ma is építkeznek,
gyárak és otthonok szép számmal épülnek.
Építkezők zaja nem bántja a csendet,
késő délutánra végleg elenyésznek.
Rámosolyog a hold az öreg városra,
és a napnál is csendesebb az éjszaka.