Blogok

Állok a fényben, ringanak

szemem tükrében kis tavak,

lábaim alatt földrögök,

szívem égboltja mennydörög.

Morajló emlék halk szavad,

édes fürtjein elmatat

vágyam, a csendre virradó,

érzem, ma sírni volna jó.

Könnycseppnyi álmok hullanak

futva keresni új utat,

búcsúzó fényük álnokul

üres szívemre ráborul

Ahogy ma lángra gyúl a Nap,
tüzes virág az alkonyat,
a fény szalagja rőt selyem,
s lobogni kezd a földperem –

a láthatárt szegélyező
vörös pipacsvirág-mező,
e lengve, ringva áradó
parázsszirom-virágfolyó.

Szemembe ég e lángcsoda,
s a naplemente bíbora.
Vigyázva őrzi íriszem,
s vak éjszakámba elviszem.

Ma visszavonhatatlanul
talán a szívem is kigyúl,
s lobogni fog, miként a Nap,
e tűzvirágos alkonyat.

SZÁZHETVENÖTÖDIK RÉSZ

A polgári társadalom természetéből logikusan következik, hogy a szemlélet a kézzelfogható anyagi dolgok irányába tolódott el, és ezzel összefüggésben a szakrális a profán erősödésének hatására visszaszorult, helyenként még el is torzult.

Természetesen a világ minden részében nem tudott tökéletes egyeduralomra jutni a profán, de azon területekre is erős hatása van, ahol még tartja magát a szakrális.

Mit számít már, hogy honnan és mért jöttem
...
játszótársak vagyunk egy ördögi körben -
pengetem még lantom, halkan, de érzéssel,
ha közel ülsz hozzám, tán Te is emlékszel.

Átsuhan elméden múltad szárnyas árnya;
hatalmas csapással rég-tintába mártva -
s holt-korod bőrére tetovált holnapok
sajogják jövődet: élek, míg borzadok.

Mit számít már, hogy honnan és mért jöttem
...
játszótársak lettünk, nem adom fel könnyen -
kezemben száz ostor, egyet sem csördítek,
csak állok fesztelen, vázaként, kördísznek.

Érettek vagytok
“Hivatalosan”;

Álltok még félig-érett-hamvasan,

Vágyaitok a Jövőt csipkedik,

S a bevégzett Múlt

Elpityeredik.

Felborzolja tollait az Idő,

Ígér hetet-havat, hogy higgyetek,

Hogy a felnőttkor gombnyomásra nyílik,

És Ti máris

Érettek lettetek.

A közös munka immár véget ért,

Lement a függöny,

Vigyorog a Nyár;

Vajon Rátok mi vár?

Csörgősipka?

Nemezkalap?

Talár?

Ti örökké bájos

Éretlenek,

Isten legyen örökké

Él a fény

Él a fény.
Színes sugarai
beszélnek.
Üzenet.
Írják, hogy tartanak
szünetet.
Nem lehet.
Nélkülük nincs élet.
Ragyogás.
Fény legyen támaszod,
soha más!
Fenyegetsz?
Éltetőnk egyedül
te lehetsz.
Maradok.
Mindig ez legyen a
válaszod!
Él a fény, ez az
üzenet.
 

Ha gálarendbe áll a szóvagyon,
fohászra kél egy égi üdvsereg.
A lelki béke szállna meg - hagyom -,
de szív zenéje szól: a dob pereg!

Ütemre lépnek ősi verssorok,
jajong a Múlt; az Itt, s a Most kemény;
az ég vizébe lávanap csorog,
kalászt ereszt a zsenge-zöld remény.

NEGYVENNEGYEDIK RÉSZ

Öldöklő küzdelem vette kezdetét.

A török hozzáfogott a circumvallációs és kontravallációs vonalak felépítéséhez, ágyútelepeket hozott létre a falak lövetéséhez, és nekifogott, hogy földdel, gallyakkal feltöltse, esetenként pedig a gyalogsági támadás lehetővé tételéhez fahasábokkal hidalja át a várat körülvevő vízi akadályokat.

Ez természetesen nem volt irigylésre méltó munka. Részben a török hadat kísérő nem harcoló elemek, részben meg a magyar falvakból kényszermunkára hurcolt parasztemberek végezték.

Mysty Kata
Szelíd vagy gyilkos?

Fagyos magány egy fagyhalál!
Benne sír-rí - Halálmadár.

Gyilkos magány lappang, elér.
Ember csak egy társsal egész...

Rideg magány, - " hiába Társ"?!
Hideg szobor, - válasza - máz...

- Zárt osztály a kicsi szobád,
laptopba zár millió bárd!

Ettől rosszabb nem is lehet?
Dehogyis nem, - nincs hitvesed!

Üres doboz ülő padon...
Az a párod, hű a "fazon"!
...................................
Keresd, kutasd, kérd az Istent!

Pipacspatak úszik méregzöld fűmederben...
langyos szellőtangót rop a nyári fuvallat, s -
iszákos rigónk kortyol mézszín napsugarat,
hogy fehéreper-fánkkal még többet pereljen.

Hallgatunk, kedves. Velünk hallgat a rét, hallgat
szánk játéka és csend-kabátot húz fel a ház -
de kilóg bélése, nézd...amott sün bogarász;
szöszmötöl, zörgeti a metszett, száraz gallyat.

Lombos, vén Jelen tövében

Virraszt Élet apó régen.

Vénségesen ifjú marad,

Az Öröklét?

Csak pillanat.

Nincs vége, nem volt kezdete,

Bizonyság rá Isten neve.

Lombos, vén Idő tövében

Nincs “soha” és nem volt “régen”.

Múlt, Jövő – meddő ötletek;

Élni csak Jelenben lehet.

A Múlt? Holt divatkomorna,

De változik korról korra.

Lombos vén Jelen tövében

Múlt csillan vajas kenyéren.

Nem lezárt, nem élettelen;

Ha csak a kezemet fognád,
akkor is tudnám, hogy miért -
átír az törvényt és dogmát,
teveled megtér a kitért.

Ha csak a szememet néznéd,
nem lenne előtted titkom;
nélküled görnyedek kétrét,
s nem vagyok otthon én itthon.

Földi lét porának hitetlen, új kora,

nem vagy sem utóda, sem őse, rokona

senkinek? Senkinek?

Lépteid nyoma, mint alvó folyó medre,

lennél bár haboknak hömpölygő jókedve,

s akkor az égiek

segítenének, hogy vak szemeddel láthasd

az éltető forrást és magaddá válhass,

hogy cseppként légy egész.

De tévelygő elméd a hullámok között

vergődő rabmadár, a szárnya eltörött

és károgja a vészt.

Céltalan dalokkal új utakra menni,

Mysty Kata
Táncos...
 
Táncos lelkem oly nyugtalan,
Mégis röpít, mert útja van.
 
Táncos vétkem lázas szívben,
Megfeszített - vágya intse!
 
Táncban vétkes lázas szívem...
megfeszített, - vágya sincsen.
 
Táncos kedvű örömtavasz
ki-kibuggyan, mosolyt fakaszt.
 
Táncok tánca... holnap álma,
Eléri mind, - kinek járja...
 
Eléri majd lendülettel,
belehalva...- feszülettel.