Csókák...
Beküldte barnaby - 2013, november 15 - 13:30Csókák, szürke kabátos öreg rókák
"osztyák"-tyák-tyák az észt, ha az erdőt-mezőt
vígan ostromozzák. Fekete sereg... Víz is lepereg
sűrű tollatokról, nem féltek az éhes ordasoktól.
Csókák, szürke kabátos öreg rókák
"osztyák"-tyák-tyák az észt, ha az erdőt-mezőt
vígan ostromozzák. Fekete sereg... Víz is lepereg
sűrű tollatokról, nem féltek az éhes ordasoktól.
Százkettedik rész
A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.
Nem csábít porcelán-ringatásod.
Összetört, suta árnyékod vagyok.
Végtelen sírás, s te pontban állsz ott,
ahol sóhajod még bennem vacog.
Nem jött el a leány, üres lett az utca.
Vak házak ablakát fakasztotta búba.
Csendesen sírdogál hívó ölelésem,
derekadra vágyik minden érintésem.
Némaságba estek az összes madarak,
Mysty Kata
Éveim leperegtek
Lantom lassan leteszem,
már keveset bír el kezem.
Elfáradtam, pihenek.
Ettől "mégúgy" szenvedek.
Dalokból vigaszt veszek;
könnyű álmom énekem.
Éveim leperegtek,
s mindjobban megérleltek;
a sokszor napfényben-keltek.
A rosszakról hallgatok,
ára nagy lett, nem titok.
Édesből is, keservből is
kellőképp haraptam.
Az élet habos oldalán
engem nem láthattak.
Haszonlesők, kenyéradók
"feketelevesét" nyeltem,
Barátságos őszi estén,
Hosszú nap után,
Elcsitul a nosztalgia
A vén körtefán.
——
Éj terül a novemberre,
Mint egy nagykabát,
A Hold is magára húzza
Felhőpaplanát.
—–
Emlék-csillagfények égnek
Távol korokon,
A vén Idő körülvesz, mint
Rozzant hegyorom.
—-
Hever a Göncölszekér, mint
Régi, rossz kanál,
Nemlét-nyugalommal házal
Kint a vén halál.
—-
A Meghitt fájdalmon mereng
Az új homlokredő,
Békét köt a fantázia,
Meg a múló idő.
H.Gábor Erzsébet
Smaragd szemed
Smaragd szemed, te szörnyeteg,
reám szegezted már megint -
hogyan bírom ki, mondd e kínt,
hogy küzdök újra meg veled?
Szuronyhegyed ma felhasít,
cibálja, tépi szívemet,
zokogok, mint egy kisgyerek,
szenvedni újra megtanít.
Kétkedést ültet énbelém,
harcolni hív az értelem,
karmolva küzd az érzelem,
húsomba váj e „rémregény”.
Képzelet szülte, semmi más,
- Megbocsásson, hölgyem, ön tán azt hiszi,
hogyha megaláz, a pálmát elviszi?
A dombtetőn állva eggyé váltam a széllel, ahogy a hajtincseimbe belekapott, és megcsiklandozta az orrom, ahogy beszökött a ruhám résein, és borzolta a bőröm, rendkívüli érzés töltött el, ha pedig kissé messzebb néztem, az elterülő hatalmas víztükörre, a tenger és a föld összeért, mintha a világ másból sem állna. A levegőben keveredett a buja fű, moha, és a tenger illata, az ember sehol nem érezhette magát annyira szabadnak, mint az én dombomon.
Csak néztem, ahogy rohannak a felhők.
Furcsa, torz figurákat véltem kivenni alakukból:
Egyszemű bárányt, kecskefejű lovat,
vagy inkább volt az varázslatos egyszarvú?
Majd széjjelszakadva könnyű táncba kezdtek.
A DNS-emben vagy,
keringsz bennem,
így fodrozódik vérem,
vagy nyugalomban hagy,
nagyapa,
ujjaid alatt
eltűntek az évek.
Véredet lét-hordozom;
fut lágered,
hadifogolyfélszed,
érzéseid klónozom,
nagyapa,
ujjaim alatt
morzsolgatlak téged.
Rég felhőképű lettél,
Isten mennyben hagyott,
- szól kerubének -
emberöltőm elvetél,
nagyapa,
tenyeremet
emelem az égnek.
XXV. rész
A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.
Itt most újra megállnék egy pillanatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között. Akármire törekedtek utóbbiak, talán elérték, talán nem, mindenképpen mérhetetlen kárt okoztak.
Feledni kell a múlt hazug szavát,
feledni volna jó a rút jelent.
Uram, szelíd szavam suhan feléd,
s csitítanám a bűn fuvallatát.
Feledni volna jó a bús magányt,
letenni kéne terhem, Istenem.
Talán, ha mégse hurcolom tovább,
az ősi fény ragyogna körbe már.
A test hullámos, rózsaszín papír,
a lélek rá fátyol-sorokat ír,
ködös, tintás pacák elmosódó
foltjaiba hull lágyan, mint a hó.
Jelzi kézmozdulat, szemrebbenés,
száj szegletében ülő nevetés,
ezernyi gesztus, tovalebbenő,
szívünkbe ékelt, kódolt múltidő.
Jele: bánatos könnyek zápora,
vagy, mint tegnapi, kihűlt vacsora:
dúlt arcra fagyott, indulatos ránc.
Tart, míg csak élsz, szédelgő lélektánc,
- Első fogás nyakleves lesz!-
dörrent nagyapánk,
s orra alatt somolyogva,
hamiskásan mosolyogva
nézett le miránk.
- Másodjára meggyfapörkölt! –
zúgta nagyapánk,
s ujját intőn felemelve,
arcunkon a hatást lesve
nézett le miránk.
- Ej, te kópé, ne viccelődj! –
morrant nagyanyánk.
Felé intett harciasan,
majd nevetve, jóságosan
nézett le miránk.
Ezer hulló falevél
Ezer magyar szubkultúra
Ezer felé
Mendegél.
—-
Ezer hulló falevél,
Mindent szertehord a szél.
——
Az éter káromkodással,
Halandzsával van tele;
Örök vita folyik arról,
Sötét-e
A fekete.
—-
Ezer hulló falevél
Télről és fagyról regél.
——
Régi fáról
Késő ősszel
Szertehullik a levél;
Ezer magyar szubkultúra
Száraz kenyérhéjon él.
——-
Ezer hulló falevél,
Háborút üzen a Tél.
——-
Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.
Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,