Te
ajkad kicsi, piros bogyó,
orrod apró, pisze husi,
arcod rózsaszínű buci,
tenyered és talpad puha,
hajad mint a selyemruha,
szemöldököd halvány szösz
- ugye az ölembe jössz?
Teve
Már a rajzlap tele van,
Isteni jó zene van.
hallgatom a jó zenét,
neked adom a tevét;
mert én tevét rajzoltam,
órákon át alkottam,
Mysty Kata
Futás porban - piszokban
Egy nagy futás homokban,
Csupán ennyi az életünk.
Futás porban-piszokban,
Göröngy hátán gurulva,
Aszfalt jegén sajogva,
Sivatagi szomjúsággal,
Karöltve nyomorúsággal.
Sok mindent nem érthetünk,
Tétovák a lépteink,
Meredt-merengve figyelünk,
Kilencvenedik rész
Szerelem nélkül a szexualitás puszta biológiai funkció, voltaképpen éppen a szerelem az, ami a szexualitást humanizálja, az emberi méltóság szintjére emeli. Talán a legjobb szó: megszenteli. Szerelem nélkül a szexualitás, az állatok szintjén – vagy még az alatt – marad.
Hűtlen lett hozzám ez az ősz.
Mint kaján vigyorú, vén dizőz
tekint ma rám a szürke égről.
E rozzant derék még tovább dől
egészen le a durva ágyig,
s míg bensőm új tavaszra vágyik,
rakódnak rám súlyos idők,
és tudom: csikóm már kidőlt,
húsz mínusz oson mögöttem,
ellenük vajon mit tehettem?
Mint futó, ki végső rajthoz áll,
a start előtt irdatlan magány
keríti őt körbe-körbe,
a tél kutyájának nyakörve
már nemsokára elszakad.
Láthatatlan a célszalag.
Szedelődzködik a Nyár,
Félig kint a lába,
Élményeket, gyümölcsöket
Gyűjt a puttonyába.
—–
Súlyosbodik a Jelen,
Szél-közönyök várnak;
Megint a szemünk láttára
Lesz vége a Nyárnak.
—–
Realista szeptember
Nyár sarkába hágott,
Bús közönyt cipel az ősz, meg
Rideg valóságot.
——
Szedelődzködik a Nyár,
Vigyorog a sátán,
Az Élet újabb ciklusa
Száll az Idő hátán.
—-
Véget ér a nagy meleg,
Harmat kacarászik,
A hűvös éj zavartalan
Cipópirosra sült a nyár,
pipacs tüzében ég a táj,
érik a búza nagyfejű,
„virága” huncut, kékszemű.
Duzzad a mag, a terhe dús,
lusta a szellő, mélabús,
lávanap izzik, munka vár,
benépesül a tág határ.
Aranykalásznak gyöngye gyűl,
száraz göröngyön szöcske ül,
sovány zsákok már nincsenek,
hasukon sír egy kisgyerek.
Anyámra vár az estebéd,
s dologra fogva két kezét,
ujja-közt őrölt búzamag,
szíve keleszti, gyúrja azt.
Abroszt simítja hű tenyér,
Bús szavak lebegnek fekete pilleként,
születő versek villanása imbolyog.
Múló szerelmet őrzök létem kincseként,
sosem-volt idillt kergetve, lelkem bolyong.
Versem morajló hangjaiba rejtezem,
hernyóselymes érzelemhálókat fonok.
Titkokat sejtetek, dédelgetem csendem,
Ujjaid közt morzsolod
perceit a szépnek
s nem látod
hogy múlik el lényegük
lelkedben hamu alatt
zsarátnok szikrái felszítják
jaj-kiáltásait
miközben észrevétlen
tenyeredben porrá zúzod
Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.
Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb.
A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.
„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”
Közel az éjfél
Sűrűsödik a sötét
leplét teríti homály.
Vigyázz, sodró az örvény,
fogd erősen a kormányt!
Tápláld lámpásod fényét,
Szép ez az Alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény ...
Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében
Izzik az ég, lobban a nyár,
rekken a hő, szomjas a száj.
Nem jön eső, dél szele leng,
lázas a föld már idelenn.
Perzsel a Nap lángtüze ég,
szárad a zöld, fülled a lég.
Kellene már gazdag eső,
búzaszemet magra verő!
Drága Urunk, kell a kenyér,
fogna kaszát már a tenyér!
Küldd ide dús záporodat,
s enni is adj - áldva - sokat!
Zendül az ég, friss a határ,
hála Urunk, éled a táj!
Ázik a rét - színes e nyár,
ránk mosolyog, s messzire száll.
Pőrén izzadnak az Egek;
A piros alsó pityereg.
——
Durchmarsot adóhivatal
Mond fent,
Lenn áll a ravatal.
—-
Sárgul minden régi cetli;
Bemondva a piros betli.
—
Álmodozik a vén halál,
Egykori ász szénát kaszál.
—-
Passz piros! A gond megy vele;
Sohasem lehet fekete.
—-
Távol multi-redurchmarsok
Buta reklámdala harsog.
—-
Bedobtam, többé ne vedd ki;
Jöhet már a piros betli.
—-
Rossz jövő nem épít házat,
Sose játszik negyven-százat.
Homályba- zártan szellemek
halál-mozsárban, bús szemek
megroppanva törnek meg
sírva zúgó kőhegyek...
Haj alá, haj alá
utól ér majd, megtalál...
Gránitkemény konok hitek
korosodó gorgó-szüzek
Hullócsillag, szavak milliárdjába reptet,
hullámzó időrezgésként olvadnak körém.
Megszépít világom jade-színű ragyogása,
beépülök versek megvilágított sorába.
Csendbe bújok, rengések repedésein át,
keserű mondatokba költözöm, ütnek szavaim.
A hülyeség hatalmas úr;
A fejlődésnek utat – túr.
——
Nem érdeklik tőke-fagyok,
Globál-mennyországról gagyog.
—-
EU-bölcsesség rikoltja:
A szomjat a víz nem oltja.
—-
Ha újabb bankszámla sikolt,
Holnaptól majd tüzet sem olt.
—–
A hülyeség utat mutat,
Mindig van elég szavazat.
—-
Tőke-isten fennen lebeg,
Nincsenek agyak – csak zsebek.
—-
Van mindenre, ha gyalázat -
Liberális magyarázat.
—-
Mindenki bölcs, aki dőre,
Áll a világ fejtetőre.
Álmomban rabom vagyok, magammal vívódom,
hangodnak karca visszhangzik, kong magányomon.
Hol lobog a tűz, ami piros virágot nyit?
Várlak remény-éjen, mondd szeretsz-e parányit?
Homlokom mögött őrizlek, a filmünk pereg,