Blogok

Énekszó száll, boldog időkben szépek a lankák,

szőlőt szedni az ősz hív, zöld lombú venyigékhez...

méz fürtökben zárva a nyár, s lesz téli vigasság,

jó kupa mézes borral szépségét megidézed.

Vígan tiszteld ez földet, kérj isteni áldást...

Nagyhasu hordód vérszín musttal, lám, telemerve.

Csordult, telve a korsó tűzzel, hegy leve rád vár

búdat hagyd el végleg ,boldogan útnak eresszed...

hordóktól nyög,s húz a szekér had, csurran a víg-kedv,

indul már deli kedvvel dolgos szűreti népség.

Simítsd vállam szélkezeddel,

fejtsd le rólam szakadt ingem,

fürösszél meg esővízben,

száríts szépre pírszeleddel.

Cirógass meg fényszemeddel,

melegítni’ borulj reám,

te legyél a selyemruhám,

héjazz körbe szerelemmel.

Idős hölgyek fukar nyara -
vénkisasszony-csúf az ara!
Hűvös hozzánk, szíve galád,
falson fújja hattyúdalát.

Alig jött el, máris menne,
nincs fikarcnyi hűség benne.

Felhőt cirógat csendes napsugár,

Színorgiára virrad a határ.

—–

Az őszi reggel halkan hunyorog;

S a bürokrácia lent

Csikorog.

—-

Az Ősz nyugodt, türelmes változást hoz,

Míg az ember világa

Csupa káosz.

—–

Esőket fontolgatnak az egek,

S a délelőtt öregesen pereg.

——

Visszafogott, szép, csendes, mély öröm

Mosolyog égi boszorkánykörön.

——

Fonnyadó őszi vénlány-napsugár

Talán szivárvány-vőlegényre vár.

—–

Az est fájdalmas árkot szánt az égen,

Most még nyár tüze lopja a csókját könnyel a tájra

Jó kedvvel néz, szűrve a hajnali csendbe madárdalt

Füstös aranyban színez nap szeme fára, virágra

Éled a lombvár rezgőn, trónusa tengere zöldnek

Megmerit akkor kék-szín mámort, így lepihenni

tér. Falevél sír; elviszi szél fia nyári világom?...

Ősz szele Ő. Jól ismeri már. Kél mindig e tájon...

Őrzi a fényt rég, átfon lágyan, hogy sose fájjon

élete ősznek... tél dere hóval küldi pihenni...

Szitakötőszárny

nekifeszül a szélnek

mintha intene...

Fecskék délre repülnek

Talán, majd visszatérnek.

A napsugarak

lágy fénnyé szelídülnek

vágyak kihűlnek

Köd lepi el a tájat

a nyár tűnő káprázat.

Már nem is nyargal

halkan, lengedezve fúj,

bágyadt őszi szél.

Kertek alatt osonva

házak falához simul...

barna szemekkel,

szúrós ruhában lapul

Szelídgesztenye.

Meleg boldogság, illat.

Tenyeredben fényre gyúl.

Vérbíbor színben
simogat melegével
szagos október.

Még bosszantanak
apró legyek, szúnyogok.
Másodvirágzás.

Megbolondultál,
almafám, te is
virágba szökkenve vársz?

Tanya ablakán csörömpöl a szél:
elkellene már egy újabb zsanér,
rozsdátalan, még szűz foglalatú,
sőt, mehetne minden ócska batyu.

Az öreg-szag, a sápatag ránc-kéz,
a kék terítő, és háncs-támlás szék,
régen eltűnt, kivitte a huzat,
nincsen miliő, se paraszt-tudat.

Szellem csókol tapasztott falakat,
esti árnyak laknak nagy fa alatt,
az eget csak felhő-gulya járja,
elcsorbult a vidék furulyája.

Lepkeszárnyon repkedő remény,

mit akarsz te, mondd, a tűz felett?

Nem őrködnek mindig Istenek,

délibábot kergetők hegyén.

Büszkeséged volt az ékszered,

s megperzselnéd rezge szárnyait?

Tűzre vetve kósza vágyaid,

szalmaszálsors lenne végzeted.

Mért kísérted múltad árnyait?

Állj ki bátran, mondd, hogy: - ég veled!

Rombold le a bánat várait,

ember volt még mind, ki tévedett.

Átsegített többször már a hit,

mosd fehérre foltos életed.

Ringó falevél, 

ajkadon az ősz csókja.

Oson már a tél.

Witnyédi István, Gaudi András, Zrínyi Péter gróf és mások – bár talán már vacsoráztak – leültek mellénk, és szintén nem kérették magukat. A ház ura ugyan maga is egészséges, jó étvágyú férfiember, de az öccse ezen a téren messze túltesz rajta.
A gróf és én részletesen elmondtuk, mire jutottunk.
- Sikerülhet ez? – kérdezte Witnyédi.
A beszélgetés az aknákra és gyújtóeszközökre terelődött, és kiderült, hogy Zrínyi Péter gróf gyermekkorában nagyon is érdeklődött a rakéták, és mindenféle tüzes szerszámok készítése és alkalmazása iránt.

„A liget fölött jeges szél zokog.
Fájó könnye fák kérgére hullt,
s míg úgy sír, mint talp alatt a homok,
zokogásában muzsikál a múlt.”

(Kovács Daniela: Végre meglátom)

Szemed velem égbe szökött,
igézve megbabonázott,
Benne a Nap fénye tűzött,
pázsitja-színe sem kopott.
 
Ragyogva tőle holnapom,
fogant megszépítő álmot.
Titkát, rezzenését lopom.
Lelked tengerében ázom.
 
Sugárzó öröme ragyog.
Kékítő meséit ontja,
Részemmé, s boldoggá avatom.
 
Dallamát még dúdolgatom,
öröklétbe viszem szavad.
Visszhangom a hangod...

Alattunk szelíden ring a tó,

csend honol, nagyhasú Hold ragyog,

szerető karodban jól vagyok,

csónakunk békésen ringató.

Lobogó tűzvágyunk megpihent,

nem dúlja viharok árja már,

minket már hiába vár a nyár,

tavaszunk elröppent, messzi ment.

Simítva emlékek kóchaját,

megsajdul bennünk az érzelem,

s idézve éjszakák sóhaját,

mindig csak tehozzád érkezem.

Téged is feszít még kósza vágy,

két szemed tüzében ég szemem.

Ősz szele fújja - hull a szirom,

nyárnak a lábán gyűl a halom.

Itt van a rég várt sárga vonat,

egy kicsikét még hátratolat,

engedve nyárnak búcsúzkodást,

s kétkedve indul - nincsen tovább.

Nincs kegyelem, az idő nagyúr,

- mindig a vesztes marad alul -

hozza a bőség-áldásokat,

borból, gyümölcsből, mustból sokat.

Búzát is őröl, húz a malom,

zsákokba ömlik lisztes vagyon.

Télire gyűjtve jó tüzelőt,

éltes anyóka áldja meg őt.

Osztja a barna őzgesztenyét,

Kilencvennegyedik rész

A szükséges kitérő után ideje visszatérnem a lírához. Vajon mi lehet a költészet küldetése, feladata ebben a mai világban?

Félreértés ne essék: nem a kanonizált költészetről beszélek, azt korábban már kellőképpen körüljártam. A kanonizált lírának a mai magyar világban semmiféle küldetése, megoldandó feladata nincs, a kanonizált líra nem küldetés, hanem puszta státusz.

A valódi költészetnek mi lehet a küldetése?

Mysty Kata

Őszi eső

Mélabús Történelem,

Mint egy kóbor állat,

Folyton új végzeteket

Keresgél magának.

——

Borongós a vén Idő,

Bizsereg a bőre,

Vad zuhatagok között

Hömpölyög előre.

—-

Örök-ősz Történelem,

Ködfátyol a párja,

Szikkadtra szárasztott Lét,

Múltak múmiája.

——

Szükségszerű mélabú

Lett a Múltnak őre,

Színpadias képletsorok

Válhatnak belőle.

—–

Mélabús Történelem,

A kánon tanítja,

Globalizált pusztulásnak

Benne van a nyitja.

—–

Várj még a kaláccsal,
ne szegd meg,
várj még a hússal,
ne edd meg!

Várj még a csókkal,
ne tedd meg,
hadd mondjam el,
hogy szeretlek.

Hadd mondjam el,
hogy elmehetsz,
ha úgy érzed, már
nem szeretsz,

de hagyd  az ajtót,
ne csukd be;
bezárom majd én,

örökre.