Blogok

Sivár az égbolt, sötét felhők lepik,
a Hold se játszik, unottan néz, figyel,
amott egy vándor útnak ereszkedik,
kutyája hű társ, nem hagyja veszni el...

Én, Uram, én, Istenem!

Áldalak Téged én, Uram, én, Istenem,
hozzád száll imám, ha a hajnal dereng.
Oszlik az éjszaka sűrű sötétsége,
Fenséges Lényed, a szívem reménysége.

*Én tilos csillagon születtem*

Lehetetlen volt e küldetés, elkápráztatott

ezernyi szemérmes lobbanás.

Csillámpirulák,cselszövő  kéj villongások

kobaltkék hidegen. Simogató, felszisszent kezek.

Delejkarikák, sötét anyagba veszetten...

Töprengtem térben és időtorzsalékban:

Ernyedt tudathordalék -morzsavirágok,

létnyilamló ébredéssel: ideszülettem!

Ekhó-borzongás! Cserfelgetős tilalom!

Na, Te megteremtő! E bomló anyag,

most rajtad kifogott! Atomjaiban pártos kötések

kavarognak, duzzasztják örömre önmaguk.

Szeptember legelején

Hűvös lett a reggel,

Madársereg perlekedik

Komor fellegekkel.

—–

Madárfüttyös hajnalok

Immár messze járnak,

Csak gyűrött névjegye maradt

Az őszre a nyárnak.

—–

Hullanak a levelek,

Színesek az árkok,

Visszatérnek a takarók

És a puha álmok.

——

A Jelen ismét mutogat

Dolgos Holnapunkra,

Inge ujját felgyűri a

Hétköznapi munka.

——

Szeptember legelején

A világ esendő;

Ma ült vissza trónusára

Az örök Jövendő.

Légüres térben bukdácsolok félvakon,

leheletnyi lényem tétován kereng.

Képzelethidat ácsolok tévutakon,

kibérlett lelkem vert múltamon mereng.

Sáros-szájú szavak loholnak utánam,

kisírt szemek kísértenek álmomban.

Énem színpadán érzem magam butának,

Ne sírj kedves! Bár időnk őszre jár,

mézlik a szőlő, oly édes!

Nézd csak, mily gazdag, dús a tőke már,

aranyló nektár érett íze vár,

tisztul a jövő, napfényes!

Telik a puttony, gördül a hordó -

ajkon a nóta mily vidám!

Csurran a must, a szomjunkat oltó

zamatos nedű, vérszínű, bordó,

ég fele száll az én imám.

Meglásd, ha tél jön, meleg szobában,

kandalló tűznél álmodunk,

s örömünk lelve Isten borában,

hinni fogunk majd újabb csodákban,

s mámorba fúlva kárhozunk.

          Mysty Kata: Színek színe     

Oson az ősz a fák között,

a nyár már fáradt, bágyatag,

szél zörget száraz ágakat,

az erdő díszbe öltözött.

Búcsú ez; fájó, megható.

Vége van, most már menni kell!

Nem elégszik meg ennyivel,

indiánt játszó nyárutó.

Egyszer még újra felragyog,

bíborpalástja áruló,

vendég már itt, csak átfutó,

mindenkit százszor elhagyott.

Mégis, az ősz úgy vágyja őt,

áhítja hőn, mint szép imát

- tudja, hogy foszló délibáb -,

a lángló, csalfa, drága „nőt”. 

Míg szívedben áldott béke nem honol,
s élet-halál harcot vív az értelem,
tűz és víz küzd ott egymással - két elem,
így lehet az üdvös mennyből rút pokol.

Kergetek egy álmot, messzire kiáltok:

Szalmavirágok! Szálltok a széllel

szőkén, árván. Mért sírdogáltok,

simogató kezekre vágytok?

Szerelmet hazudik a nyárnak

ahogy zokog a kóbor szél...

Megbolydulnak a bódult méhkasok.

Méhek virágra szállnak , szeretni vágynak.

Nyár lehel nekik mézzel akácillatot.

Térdre hullnak ma  űzött szarvasok...

Az erdő sötét. A csalit cseles, ezernyi rejtek,

lélekmentő csapás. Kopók szimata elől elvezet.

A dörgő fegyver oly könnyen szíven talál…

Ősz-anyó Szürke-Mo ma nagyon boldog.

Kezébe simul egy apró  gyermek kéz

olvadoznak ráncai a vénnek, s megerednek öröm könnyei...

Csodás az élet, barackvirágzáskor

 bambuszrügyeken cseppek botladoznak

keresztutaknál nem várt találkozások, új reményeket hoznak...

Szép unokám, add rám legszebb köntösöm

föld-anyánknak ma kijár a tisztelet

veled én is boldogságba öltözöm, szeretve óvom gyermeked...

Ősz anyó, Szürke-Mo messzire tekint

ismeri a földnek féltett titkait

Hat napja már,

hogy a halál

megmarkolta szívem,

s míg feküdtem az intenzíven,

igaz barát

aggódó szavát

hozta felém az éter

gyógyító elixír gyanánt.

Most itt vagyok széles mezőn,

hátam mögött a rettegéssel,

bár érzem már újult erőm,

nem tudhatom, mikor ér el,

a Nap fényén mikor int át

a holtan lehulló pacsirták

zuhanása a barna rögre,

a nem-lenni-tudat, az eltűnni örökre.

Ekkor ismét megszólal az éter,

zsugorodik több száz kilométer,

Az utolsó nyári napon

Felhők függnek égi falon.

—

A Nyár – forró emlék-halom;

Csak az emberség hatalom.

—–

Újabb nyarak, újabb telek,

Lét az Idővel enyeleg.

—–

Az utolsó nyári napon

Árnyék suhan az ablakon.

—-

Ha akarjuk, a Múlt – erő;

Belőle épül a Jövő.

—-

Vagy kapaszkodni és félni;

Vagy elengedni, és – élni.

—-

Nyár-szikrát dajkál fenn az ég;

Az Élet szép felelősség.

—–

Az utolsó nyári napon

Sorsom fejét simogatom.

——

Chun- Mei esernyőket árul.

-Bár messze még a monszun ideje,

és meg sem szakad az ég errefelé soha-

Jó szemmel nézik nagy igyekezetét...

Hasznos dolog az ernyő, megvéd a nap tüzétől is...

Chun-Mei rizsszalma kalapot visel,

Ősz anyó, Szürke- Mo unokája jött ma el.

Méz-sárga pillangók követték könnyű táncát.

Áttáncolt fél kantonon, s mint gyenge őz szökell.

Hófehér arcán szerelemnek pírja éled

Zöld rizsmezőkre az ég, boldog álmokat sír.

A Nap, szivárványhidat ível a lány fölé.

Ott lenn, a teraszok alján várja szerelme.

Szól Ősz anyó Szürke- Mo;nézd, mily szépek! S e föld,

összeköti éltük, mint kalászt a dús szemek...

Rizsszalma kalapjába belekapott a szél.

Ében haja utána szállong, vele szalad

Mysty Kata
Bujkál a nap...

Aranylik bennünk még a nyár,
bujkál a nap játszi kedve,
- Felénk tekint sok titkos ág -
köztünk jár még epekedve.

Lenge nyári szél legyez,
Kacsintva int az ősz felé,
Tavaszt váró szeme csillog,
De jégbe zárt szívében tél.

Életem a kertem, bár keskeny és kurta,
egy undok vakondok össze-vissza fúrta.
Halmokba tornyozva az omlós talajt ott,
ahol még a tegnap zöld saláta hajtott.

Tetemre hívtam őt a kerti kapával,

Ne jöjj hozzám, ne nézz e kútba!

Varangy bámulna vissza rád.

Én vagyok az. Belehullva

kortyolgatom már a halált.

E rám zúdult iszonyú csöndbe

belerikkant egy-egy madár.

Harangszó hoz delet a földre,

minden kondulása halál.

Lábujjhegyen oson az este.

Bekeríteni felvonul.

A küzdőnek véres eleste

sírt jelöl végső otthonul.

Mi lett a sok jó barátból?

Megtagadott egyik, másik.

Hull szememből néma zápor,

alattam mély gödör ásít.

2012 május

Most ugranék a történetben, drága Jane.

Ettől kezdve a török Magyarország nyugati részébe vonult, mi meg hol a nyomába szegődtünk, hol hátráltunk előle. Már nemzetközi hadsereg voltunk, velünk a bádeni őrgróf, a württembergi herceg, és ki tudja, hány európai előkelőség – meg egy erős francia alakulat. Együtt szégyelltük magunkat a visszavonulás miatt.

A török fékevesztetten pusztított, naponta láttuk az égő magyar települések lángját. Komor, rossz hangulatban meneteltünk hátrafelé. Egészen a Rába folyóig.