Őskori vérünk lombok boldog vándora volt,
földre leszállva is így vitte a törzsi öröm?
S jogrend volt-e a ködbe vesző ösvény mocsarán?
Nem, hisz az ösztön uralt, Darwini emberiség.
Fázott, éhe igázta, haladt az időben elő,
végzete nyers, vad erő, hullt bele agg, csecsemő.
Rút, babonás hiedelme az ész kertjébe tiport,
vérbe borult a világ, népeket írt hite át.
Hittel és jókedvvel telten;
Zöld hajnalban útra keltem,
De az úti bal-Fortuna
Csókolt reggel homlokon,
S ott rekedtem
Szolnokon.
—–
Más földrészeken át oson,
Óceánokon, Alpokon,
De hogyha én véletlenül
Belföldön vonatozom;
Ott ragadok
Szolnokon.
——-
Sajnos, nem csak bolondgomba,
Régi rossz repülőbomba
Idézett elő MÁV-zavart,
Aztán a vasút kavart,
Elengedni
Nem akart.
——–
A bombázó rég ócskavas,
De a bomba mégse avas.
——-
Torz életem mécsese ég kínlódó lángon,
ellobban.
Hitvány éveket vonszolok törékeny lábon,
eldobban.
Engedelmesen ránk csordogál az éjjel.
Mézet teremnek a csillagok, amikor
térdemet csókolod. Lassan tucatnyiszor
kérdezed, hogy bennünk még hány tavaszt érlel
a régen elmúlt csitriség. Én nem tudom,
Sarjadó ébrenlétek magja
Imbolygó balerina-tánc a falon,
Átléptem önmagamon, hogy jóllakassam
vágymadarainkat. Szárnyaik már régen
elakadtak. Csak egy széncinke szemében
látom, ahogy az óramutató lassan
elindul a falon. A percet egyedül
Nyolcvanötödik rész
A kitérők után visszatérek a művésze – vagy a költészet – halálának problematikájához. A „művészet halála” problémáját Hegel vetette fel, és jelenleg is visszhangozza a filozófia, az etika, a poétika és a művészetfilozófia.
Mit a Lélek súg
Ha ráléptél az Igaz Útra,
egyenest, célirányba haladj!
Oly mélységes a bűnök kútja,
csábítani sose hagyd magad!
Mit a Lélek súg, hallgass arra,
szív húrja rezdül visszhangjára.
Fülbe az igazat sugallja,
hangja tiszta, mint égi hárfa.
Schvalm Rózsa
(2013-07-11)
Hajnal, szelíd jajjal, üde sóz íz, csókos
minden akarattal rád szabadított.
Élem a mézed, és te csak nézed,
tán nem is érzed... vágy buja-kéjjel
vér buzog bennem,izzik a testem
vár öled éhe, szeretni égve...
Madárcsicsergő Jelen,
Optimizmus őre;
Árnyékában készülhetünk
Sejtelmes Jövőre.
——-
Verőfény a felszínen,
A nyár orgiája,
De a csicsergő Jelennek
Rongyos a kabátja.
——
Hepehupát rejteget
Fényes Jelen útja;
Hogy milyen mély az a gödör,
Tán Isten se tudja.
——-
Madárcsicsergő Jelen
A Múltat takarja,
Egyre távolabbra ássa,
Bár nem ezt akarja.
——-
Az Ember ősrégi faj,
De könnyen felejti;
Dogmákat gyárt, igaz Múltját
Amnézia rejti.
Ködben úszik a Hargita,
esőt is szór égi szita.
Patak vize Oltba duzzad,
ami hátán gallyat futtat.
Dánielek, dánfalviak
építik már azt a hidat,
mely összeköt magyart s magyart,
(Mottó: „...kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel,
az idegenek dicséretére szert így teszel...” -
István király)
Már István így tanított:
„élj intelmek szerint,
hallgass meg minden jó szót,
vezessen erkölcs, hit...”
A bevált, sok jó szokás
Szívkamrám útszéli kis trafik,
- de volt már elhagyott virágbolt -
az örök változás itt lakik,
a végzet már régen kirámolt.
Jelt adok, két karom lengetem,
kit vártam, itt van, tán rám talál,
ha menne, hát mégis engedem,
Kellett a csend, kellett a pihenés,
hogy érezzem azt, jó az új lüktetés.
A vérem lecsitult, az öröm ami jön,
meghajtom fejemet, mikor rám köszön.
Engedem a rosszat távozzon el végleg.
Korábban abbahagytam ezt az esszésorozatot – most folytatom. Több okom is van rá, legfontosabb, hogy baráti vitát folytatunk egy kedves hozzászólóval a legutóbbi résznél.
http://lnpeters.sfblogs.net/2009/12/09/fekete-hoeses-vii/#comments
Időnként érdemes elgondolkodni azon, mi is a mítosz. Meg hogy mi is a mítoszrombolás.