Blogok

Szeretlek, hogyha fú a szél,

szeretlek, hogyha tűz a Nap,

szeretlek, hogyha jő az éj,

szívemben lüktet, forr a vér,

mindig csak téged vártalak.

Szerelmem ad majd hűs esőt,

cseppjével oltva szomjadat,

s ha fázol, langyos keszkenőt

lehelek rád majd selymezőt,

rőtszínű, lomha fák alatt.

Szerelmem őrült szenvedély,

félek, mert sírni láttalak -

hogyha vashitem elvetél,

s harangot kongat penge tél,

akkor is téged áldalak.

Az a csend, a néma torok,

ahogy levegő után kapkodott!

A falak közt vibráló fájdalom,

hogy elmegy, vissza nem hozhatom.

Az okoskodás, az akarat,

hogy így vagy úgy tán itt marad.

De végtére is megbénul az elme,

itt már az Úrnak sincs kegyelme.

Az asszonyi jajveszékelés,

az örök, a végső veszteség

fölött, s bennem a lélek csak vakog,

mert már vigaszt sem nyújthatok.

Folyóparton ért utol
a könnyű léptű est,
amíg a lenyugvó Nap
fodrára bíbort fest,
a kezed keresem.

Némán hömpölyög tova
a messze tartó ár,
egy csobbanás sem reszket,
az alkonyat még vár,
hogy megtaláld szemem,

összefonni sugarát
kimondatlan vággyal,
egy felszakadó sóhaj
csillagokhoz szárnyal.
Mert itt vagy mellettem:

érezhetem örömét
tested melegének,

Kilencvenegyedik rész

Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.

Jajongva sír az őszi szél,

hiába már a vad heve,

meglopta őt a nyári éj,

rőt szíve ebbe halt bele.

Mi is így sírunk; csendesen,

befelé folynak könnyeink,

harmatos cseppjét elcsenem,

lelkemben fájó gyöngye ring.

Édenünk férge húsba mart,

hullunk, mint fáról szilva, le

- szeretni szívünk úgy akart -,

vajon a sírunk írt ad-e?

Nyárutó – szomorú tánc,

Esti eső-rumba,

Vonul már az idei Nyár

Idő-múzeumba.

——

Míg élt, izzó trónja volt

A kánikulának,

Holtan marad mindörökre

Emlék-múmiának.

——

Eső mossa végleg el,

Hull a könny a sárra,

Visszaveszi birodalmát

A hajnali pára.

—–

Nyárutó – szomorú tánc,

Megtelik az árok,

Bánatos földön kopognak

A realitások.

—–

Szikrázó idő-ekék

Hosszú nyomot vágnak,

Emléket állítanak a

Szólásszabadságnak.

—–

Holnap már messze jár

Fátyolos fényben ébred a reggel,

Nap korongja is álmosan kel fel.

A madarak dala  csendesebb már,

távolodik lassan a meleg nyár.

Ma még itt van, holnap már  messze jár,

a sok vándormadár mind vele száll.

Szellő hárfáján zeng őszi nóta,

búsan hervad már a tearózsa.

XIV. RÉSZ

Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.

Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Rejtelmes időhasadék tátong bennem,

könnyedén begyűröm véznácska lényemet;

üldögélek sorsom peremén,s tűnődöm.

Végtelenben vándorolok észrevétlen,

lasszóval fogok negatív világokat.

Mennykövet gyűjtök légies égi útra,

fénylényeket kötök galaxis szélére.

Túlkoros holdam dalommal vigasztalom, 

apró planétát kergetek térhálóval.

Rögös úton lépkedek.Felettem sötét felhők.
Úgy vágyom már a két kezed, mint felnőtt
gyermek a kalandot, ha próbálna szerelmet...
Bús melódiát hord a szél, akár egy meseszép álom.

Mivel nem sok író véleményezte még a könyvet (Joenak, költőtársnak is köszönöm), ezért álljon itt ezen helyen volt kollégám, az oldal egyik vezetőjének véleménye a Gócpontról:

(Persze azoknak, akik szívesen olvasnak - akik nem, azok ne tegyenek megjegyzést, hanem kerüljenek).

Gócpont a mérlegen

A gócpont öt hónapja van a piacon, és most egy öthónapos mérleget vonok az első könyvem fogadtatásáról.

Jelenünk, a vén kujon

Mint egy spicces sátán,

Állandóan fordítva ül

Paripája hátán.

—–

Csavarodnak az utak,

Csapdák sokasodnak,

Hull a forgácsuk a fából

Faragott okoknak.

—–

Csikorog a média,

Mint borotvapenge,

Kiderül, hogy az erőset

Üldözi – a gyenge.

—-

Jelenünk, a vén kujon,

Mint ki sokat látott,

Puszipajtásként kezel sok

Ordas hazugságot.

——

Úgy tesz, mintha elhinné, hogy

Kapanyéllel lőnek,

Becsülete van előtte

Forrás:
http://magyar.fazekas.hu/pdf.php?page_id=161
Makáma

A makáma: rímes próza. A szöveg verssorokra tagolódik, a sorvégek összecsengenek, de a szöveg minden (vagy csaknem minden) egyéb vonatkozásában prózai. Az arab irodalomban született.

Föl nem foghatja azt kényes úri elme,
hogy kínoz az üres belek gerjedelme!
S mily örömhöz juthat e remegő tenyér –
hogyha kegyelemből jut egy darab kenyér.

Keletlen, vagy száraz, penészes is talán,
de legyen a koldus rozoga asztalán,
amely biza nem a bőségtől roskatag,
s töltse meg a hasat, míg lészen rossz salak!

Ha filléres gondja folyton kedvét rontja,
tolvaj lesz az ember, mert koplal porontya.
Korgó hassal  nehéz kereszt a szeretet,
adj Uram kezembe egy szelet kenyeret!