Kora este van. Készen vagyok mindennel, körülöttem rend, kellemes tisztaság.
Már dél óta „bizsereg” az ujjam. „Írhatnékom” van. Összegyűlt néhány téma, meg vár egy pár kötelező írnivaló is, itt az idő!
Egyedül szeretek dolgozni csöndben, nyugodt körülmények között. Az írás, nálam szertartás. Mindent a kezem ügyébe helyezek az íróasztalomra, ne kelljen szaladgálnom semmiért. Kávé, tea, ásványvíz, telefon.
(Veronikámnak Virágomnak)
Te botló, tántorgó Szeretet!
Mi volt a lelked? Oltár.
Miért lett utad meredek,
hová, jaj, hová bujdokoltál?
Sötétbe, ködbe burkoltad magad,
Te, a teremtésben legártatlanabb!
Vérző ujjakkal kaparom az éj falát
sejtve, tán oda rejtekeztél
az oroszlán homály, a falánk
képzetek elől, míg bensőd e nyárban is tél,
itt nyújtom kezem, fogd meg, szent alak,
hogy a szakadék széléről visszarántsalak!
Ragyogjon fel
Ragyogjon fel az a csillag,
Ki elűzi az éjszakát!
Fényében a hajnal virrad,
felderíti fény holnapját.
Eltűnik majd minden korlát,
végtelenbe simul a tér.
Verőfényes magyar Ősz,
Szelíd napsugár;
Amíg élünk
Állandóan
Véget és a Nyár.
——-
Lombkoronás őszelő,
Gyenge, kósza szél,
Még a fákon
Nyújtózkodik
Sok ezer levél.
—–
Esőkönnyes magyar Ősz,
Szürke pirkadat,
Meggyászoljuk
Ha kell, ha nem
A forró nyarat.
—–
Elszürkül a Horizont,
Az Isten velünk;
Mért nem a Jóra,
Mért csak a vészre
Figyelünk?
——-
Tanévnyitós magyar Ősz,
Újra iskola;
Diákzsivajtól lesz hangos
Nem tudod még, nem is érzed:
az idő ködlő távolából
miként vágtat feléd a végzet.
Még arra vágysz: szeressenek.
De arcodon már ott a jelek,
füledbe csábos trubadúrdalok zengenek,
hangzik bennük a mosolyod.
Ám megtudod, ha jönnek a bajok:
hazamennél, de nem nyílik ajtó,
mert törvény és végrehajtó
leverte kicsiny fészkedet,
s a sok lovag csendben eloldalog.
Egy igaz marad – bár kívül – a háznál,
aki maga a szeretet,
kit a pokolig lealáztál,
Játék a mondatokkal:Pilinszky János: Kihűlt világ c. verse, első és utolsó sorával.
Nélküled
"E világ nem az én világom,"
Lomha, bús a táj, az ág, az ég, a föld,
már az ősz az úr, a szél, s a rőt levél.
Búza véka rejtekén, s a lágy kenyér,
elszaladt a nyár, a dús, a szép, a zöld.
Mysty Kata
Fényében szánt-vet...
Fényében szánt-vet a nap,
ekéje mint felizzott vas.
Elszántan "élén" halad,
fénytüzek sora hasal.
Szikrát szór, perzsel, arat,
fűre, fára égőn lecsap.
Szél hinti, sugár havaz
elvetve fénymagvakat.
Ősz-Vető csak erre vár,
Ámor-Ré rég sorban áll.
Kalap fedi , és megáld.
Felhők közé is beáll.
(pásztornóta Inpeters Laci versének dallamára)
Szeptembernek legelőjén
bús birkanyáj béget,
XV. RÉSZ
Bethlen tehát semmi olyasmit nem mond, hogy „Magliani elsütötte a puskáját”, a „puska” kifejezést nem is említi. Ez véletlen lehet? Eddigi szövegelemzésünk arra mutat, hogy nem. Bethlennél az Önéletírásnak ebben a részében nincsenek véletlenek. Ha Bethlen Miklós nem említi Magliani puskáját, annak csak egy oka lehet: Maglianinál nem is volt puska.
Miféle fegyver lehetett akkor Magliani kezében?
Őszi fénynek rebben a lenge lángja
Szép remények ködbe borulva múlnak.
Harmat éled, dér lepi hanga csendjét.
Varjak üzennek...
Téli égről álmodik ősznek anyja,
nyár varázsát most csak a szívben őrzi.
Bús virágszál álmokat sírva ringat
könnyet a múltnak...
Napsugárral langymeleg álom ébred.
Édes emlék, jó vele álmodozni...
Árny se rebben, fénye a szürkületnek
vall a szemekben...
Még se búsulj, álmodom újra én is.
Szépre vágyunk, érzem a sarjadását,
Sivár az égbolt, sötét felhők lepik,
a Hold se játszik, unottan néz, figyel,
amott egy vándor útnak ereszkedik,
kutyája hű társ, nem hagyja veszni el...
Én, Uram, én, Istenem!
Áldalak Téged én, Uram, én, Istenem,
hozzád száll imám, ha a hajnal dereng.
Oszlik az éjszaka sűrű sötétsége,
Fenséges Lényed, a szívem reménysége.
*Én tilos csillagon születtem*
Lehetetlen volt e küldetés, elkápráztatott
ezernyi szemérmes lobbanás.
Csillámpirulák,cselszövő kéj villongások
kobaltkék hidegen. Simogató, felszisszent kezek.
Delejkarikák, sötét anyagba veszetten...
Töprengtem térben és időtorzsalékban:
Ernyedt tudathordalék -morzsavirágok,
létnyilamló ébredéssel: ideszülettem!
Ekhó-borzongás! Cserfelgetős tilalom!
Na, Te megteremtő! E bomló anyag,
most rajtad kifogott! Atomjaiban pártos kötések
kavarognak, duzzasztják örömre önmaguk.
Szeptember legelején
Hűvös lett a reggel,
Madársereg perlekedik
Komor fellegekkel.
—–
Madárfüttyös hajnalok
Immár messze járnak,
Csak gyűrött névjegye maradt
Az őszre a nyárnak.
—–
Hullanak a levelek,
Színesek az árkok,
Visszatérnek a takarók
És a puha álmok.
——
A Jelen ismét mutogat
Dolgos Holnapunkra,
Inge ujját felgyűri a
Hétköznapi munka.
——
Szeptember legelején
A világ esendő;
Ma ült vissza trónusára
Az örök Jövendő.
Légüres térben bukdácsolok félvakon,
leheletnyi lényem tétován kereng.
Képzelethidat ácsolok tévutakon,
kibérlett lelkem vert múltamon mereng.
Sáros-szájú szavak loholnak utánam,
kisírt szemek kísértenek álmomban.
Énem színpadán érzem magam butának,
Ne sírj kedves! Bár időnk őszre jár,
mézlik a szőlő, oly édes!
Nézd csak, mily gazdag, dús a tőke már,
aranyló nektár érett íze vár,
tisztul a jövő, napfényes!
Telik a puttony, gördül a hordó -
ajkon a nóta mily vidám!
Csurran a must, a szomjunkat oltó
zamatos nedű, vérszínű, bordó,
ég fele száll az én imám.
Meglásd, ha tél jön, meleg szobában,
kandalló tűznél álmodunk,
s örömünk lelve Isten borában,
hinni fogunk majd újabb csodákban,
s mámorba fúlva kárhozunk.
Mysty Kata: Színek színe
Oson az ősz a fák között,
a nyár már fáradt, bágyatag,
szél zörget száraz ágakat,
az erdő díszbe öltözött.
Búcsú ez; fájó, megható.
Vége van, most már menni kell!
Nem elégszik meg ennyivel,
indiánt játszó nyárutó.
Egyszer még újra felragyog,
bíborpalástja áruló,
vendég már itt, csak átfutó,
mindenkit százszor elhagyott.
Mégis, az ősz úgy vágyja őt,
áhítja hőn, mint szép imát
- tudja, hogy foszló délibáb -,
a lángló, csalfa, drága „nőt”.